Szép, napsütéses őszi napjaink vannak, ám a falevelekből mégis egyre kevesebb marad fenn a fán. Egy híres slágerből vettük a címet, és most egy kicsit elmélkedjünk az őszről. Megvan a szépsége egy ködös, nyirkos, hideg októberi reggelnek is, amikor még szinte semmit sem látni, és jól fel kell öltözni. A déli órákra már kisüt a nap, akár húsz fok is lehet, de estére újra hideg lesz. Az ősz az elmúlást juttatja eszünkbe. Érdekes a természet: a körforgás (az évszakok váltakozása) az életet jelenti. A régi emberek, "nagyszüleink" a természettel együtt éltek, mert tudták, ők is részesei annak, és abból kiszakadva, azzal ellenkezve nem lehet létezni - ma már tudjuk, lehet létezni úgy is, csak kevesebb öröm éri az embert.
A Szentírásban sok helyen szerepel a falevél, valamilyen vonatkozásban. Most emeljünk ki néhányat.
A Leviták könyvében ezt találjuk: "Azoknak a szívét pedig, akik megmaradnak, eltöltöm félelemmel, amikor ellenségeik földjén lesznek, megrémülnek a száraz levél zörrenésére, s futni fognak, mint ahogy a kard elől menekül az ember, s elhullanak, bár senki sem kergeti őket." (Lev 26,36) Most, hogy egyre korábban sötétedik, el tudjuk képzelni, ahogyan a ház körül este zörög a falevél. A járdán, a kertben, a garázs előtt, a fatároló környékén - és sehol nem világít lámpa. "Valaki járkál" - gondoljuk. A sötét félelmet ébreszt, mely a bizonytalanságból fakad. A falevél zörgése is bizonytalan, nem tudjuk, hogy mitől zörög, de mivel mozgást jelez, félelem ébred bennünk. Isten egyébként a sötétségnek is Ura, könnyen elűzi a félelmet, csak bízni kell benne. Ellenben mi? Mi nem tudjuk mindig uralni a sötétséget - szellemileg sem...
"Aki vagyonában bízik, az elbukik, az igaz kihajt, mint a zöld falevél." (Péld 11,28) A Példabeszédek könyvét minden nap olvasni kellene! Olyan alapvető irányt ad életünknek, amely pusztán a normalitáshoz is nélkülözhetetlen. Itt most a zöld falevélről van szó, tehát a megújulásról. Aki valóban Krisztus útján igyekszik járni, az zöldell, állandóan erőt kap Istentől. Fülünkbe cseng a Libanon cédrusa is, amint a Zsoltárok könyvében olvassuk, vagy a folyó mellé ültetett növény.
"Mint a levélrügy a zöldülő fán: az egyik elhervad, a másik fejlődik, ilyen a húsból s vérből való népség: amikor az egyik meghal, születik a másik." (Sir 14,18) Sirák fia könyve mai igazságot közöl. A minap bemondták a rádióban, hogy világszerte 18 ezer gyermek hal meg közúti balesetben, úgy, hogy azt nem ők okozzák. Vagyis a figyelmetlenség okozza. Mennyi abortusz és szándékos gyilkosság történik! És mellette ott az öröm számtalan családban: a gyermek születése. Egy orvos sok állapotos nővel foglalkozik, de gyakran csukja le emberek szemét haláluk órájában. Egyik levél (élet) szépen ragyog, megújul, a másik lehull. Igen, de ezt a verset megelőzően olvassuk: "Boldog az az ember, akit nem vádol a szíve, és aki nem süllyed reménytelenségbe." (Sir 14,2) Istenben van reményünk, hogy amikor eljön életünkben a "lehullás" ideje, nem a semmibe, hanem szerető és irgalmas karjaiba kerülünk.
Izajásnál olvassuk: "...s az ég seregei szétoszlanak. Mint a könyvtekercs, összegöngyölődnek az egek, és seregük úgy lehull, mint a falevél, mint a szőlő, s mint a fügefáról a levél." (Iz 34,4) A dicsőség elmúlását is jelentheti a falevél lehullása. A gyönyörű lombok most, a "Fagy Úr" uralma miatt eltűnnek. Egy éjszaka elég ahhoz, hogy a hónapokig ragyogó lombkoronák, melyek vígan daloló madaraknak adtak menedékhelyet, végüket látják. Véget ér a dicsőség, melyért annyi ideig vártak! Kemény fagyok, erős szelek edzették a fákat, amik közül bizony néhány kidőlt. Nem bírták a harcot. De aki nem adta fel, az dicsőséget kapott. Így lesz talán velünk is: ha nem hagyjuk magunkat, ha kitartunk, lekaszabolhatnak rólunk (belőlünk) bármit, mi mégis várjuk a "hervadhatatlan koszorút".
A római liturgia egyik legmélyebb idejét adventben éljük át. (A másik, a csúcspont nagyhéten és húsvétkor van.) Az adventi koszorú második gyertyájának meggyújtásakor énekli a szkóla ezt az Izajás prófétától vett szakaszt: "Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk." (Iz 64,5) A tisztátalanság, a bűn jelképe is az elsárgult, elszáradt levél. A vég, az elmúlás jele. Igen, talán ritkán szembesítjük magunkat azzal, hogy a halál a bűn következménye. Nem lenne halál, ha nem lenne bűn. Az ember választotta ezt, hiszen Isten szabad akaratot, döntési jogot adott. Nem kellett nekünk, miért is kellett volna?! Mi inkább választjuk a bűnben való fetrengést, mintsem az örökös ragyogást. De ez lett emberi természetünk. Rosszra hajlóvá váltunk. És innen csak Krisztus menthet meg. Krisztus teste, és a szentségek. Milyen jó lenne, ha mindenki gyónna! Milyen jó lenne, ha a lelkileg beteg ember nem mentálhigiénés szakemberhez, hanem a paphoz fordulna, hogy az szolgáltassa ki neki a gyógyulás szentségét! Istenem, ne engedd, hogy az elszáradt falevélhez hasonlóan lehulljunk a bizonytalanságba!
Lehullhat a falevél, ha kártékony tetű támadja meg. Ismét csak életünkre tudunk gondolni. A Sátán mindig megpróbál minket, és mindig ad olyan helyzetet, olyan személyeket, akik kártékonyak saját belső világunk számára. Ilyenkor kell "letámadni" az ellenszerrel. Ez pedig nem más, mint a hit. És ezt is kaptuk! Istentől kaptuk ajándékként, mint a szentségeket, melyekkel meg akar menteni az örök életre minket! És nem élünk vele! Nem kell a mai embernek a hit, nem kell a szentség, nem kell az Egyház. De kell: a megreformált Egyház. Az a Szent Ferenc, aki meztelenül állt püspöke elé, maga mögött hagyva családja anyagi gazdagságát, nem saját erejéből kívánt reformot! Isten közölte vele, hogy építse újjá, ami már-már összedől. De a reform belülről fakad, nem a struktúrák alakítgatásából. Ezért nem lesz sajnos igazi reformja a mai Egyháznak. Befelé, Isten felé kellene fordulni mindenkinek, a pénzügyekkel megbízott bíborosnak és a pápamobilt vezető sofőrnek egyaránt! Nincs megújulás, ha csak mi akarjuk azt. Most valamit elvár a világ az Egyháztól. Jogosan-e vagy sem? Részben sajnos igen. De egyet látni kell: Isten nélkül nem fogjuk tudni megoldani. Nem azon múlik az Egyház lényege, hogy a püspök és a pap milyen autóval jár-kel, hanem azon, hogy illő és méltó módon közelít-e Teremtőjéhez, vagyis méltó módon végzi-e a liturgiát? És az is siralmas, hogy ma hazánkban bizonyos személyek ráérnek arról csevegni az interneten, hogy igaza van-e a pápának, amikor az új autó mellőzéséről beszél... Vagy olyan "egyéb" kérdésről, mint a tiszta ivóvíz...
Sajnos ezek aktuális kérdések, melyekről azt hittük, már elmúltak. Úgy tűnik, a világ számottevő hányada nem jutott még túl azon, hogy a szemetet ne dobjuk el az erdőben, hogy az olajat ne öntsük a csapba, hogy papként ne vegyünk 7 millió forintos autót. Úgy tűnik, ezeket kell megoldani először, mert az Oltáriszentség elé térdelni palástban, tömjénezve, miközben a helyi szkóla gregoriánt énekel latinul, még mindig csak illúzió marad. Talán mi gondoljuk rosszul, hogy a sorrend helytelen? Talán a méltó istendicséretből méltó és normális élet fakadna. És akkor nem hullana le ennyi falevél, hanem végre az Egyház egy viruló, zöldellő, madárdaltól ékes lombkoronához hasonlítana.
És végül, ha már a természetről, fákról, Egyházról volt szó, zárjuk a sort Lékai László, néhai esztergomi bíboros-érsek jelmondatával: "A megnyesett fa kizöldül."
(Következő írásunk a borról és a szőlőről fog szólni. Ennek megírásában segítségünkre volt egy külföldön élő, magyar származású borász.)
