XVI. Benedek pápa szerdai katekézise - elhangzott február 6-án

HISZEK ISTENBEN: MENNYNEK ÉS FÖLDNEK TEREMTÕJÉBEN, AZ EMBER TEREMTÕJÉBEN

Kedves Testvéreim!

A Krédó, amely azzal kezdõdik, hogy Istent „mindenható Atyának" nevezi, ahogy az elmúlt szerdán elmélkedtünk róla, azzal folytatja, hogy „mennynek és földnek Teremtõjében", s ezzel idézi azt az állítást, amellyel a Biblia kezdõdik. A Szentírás elsõ versében ugyanis ezt olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (Ter 1,1). Ez azt jelenti, hogy Isten mindennek a kezdete, és a teremtés szépségében mutatkozik meg a szeretõ Atya mindenhatósága.

Hittel ismerjük meg a teremtésbõl a Mindenható Atyát

195. Isten Atyának mutatkozik a teremtésben, mert tõle ered az élet, és a teremtésben mutatja meg a maga mindenhatóságát. A Szentírás erre vonatkozó képei nagyon megindítóak (vö. Iz 40,12; 45,18; 48,13; Zsolt 104,2.5; 135,7; Péld 8, 27-29; Jób 38–39. f.). Isten jóságos és hatalmas Atyaként, soha nem fogyatkozó szeretettel és hûséggel gondoskodik mindarról amit teremtett – mondják újra meg újra a zsoltárok (vö. 57,11; 108,5; 36,6). A teremtés az a hely, ahol megismerhetõ az Úr mindenhatósága és jósága, és felhívással fordul felénk, hívõk felé, hogy hirdessük Istent mint Teremtõt. A Zsidókhoz írt levél szerzõje ezt írja: „A hitbõl ismerjük meg, hogy a világot Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett" (11,3). A hittel tehát együtt jár a láthatatlan valóság elismerése, mert felismeri nyomait a látható világban. A hívõ tud olvasni a természet nagy könyvébõl, és képes érteni annak nyelvét (vö. Zsolt 19,2–5); de kell a hitet ébresztõ kinyilatkoztató Szó, hogy az ember eljuthasson a Teremtõ és Atya Isten valóságának teljes tudatára. A Szentírás könyveiben találhatja meg az emberi értelem a hit fényénél a világ megértésnek kulcsát.

Isten szeretetbõl szeretetet teremtett

196. Ebbõl a szempontból a teremtés hét napig tartó, isteni mûvének ünnepélyes bemutatásával egészen különleges helye van a Teremtés könyve elsõ fejezetének: Isten hat nap alatt végzi el a teremtést és a hetedik napon, szombaton befejezi minden mûvét és megpihen. Ez a nap minden számára a szabadság napja, az Istennel való közösség napja. Ezzel a képpel a Teremtés könyve megmutatja, hogy Isten elsõ gondolata az volt, hogy teremt egy olyan szeretetet, amely képes válaszolni az õ szeretetére. Ezután a második gondolata: teremt egy olyan anyagvilágot, amelyben elhelyezheti ezt a szeretetet, azokat a teremtményeket, akik szabadon válaszolnak neki. Ennek a struktúrának köszönhetõ, hogy a szövegben jelentõs refrének vannak. Például hatszor ismétlõdik a mondat: „Isten látta hogy jó" (4.10.12.18.21.25 versek), majd hetedszer, az ember megteremtése után: „ És látott Isten mindent, amit alkotott, és íme, nagyon jók voltak" (1,31). Amit Isten alkotott, az szép és jó, bölcsesség és szeretet hatja át; Isten teremtõ tevékenysége rendet alkot, összehangolja a dolgokat és szépséggel ajándékozza meg õket.

Isten a Szavával teremt

197. Emellett a Teremtés könyve elbeszélésébõl kiviláglik, hogy az Úr a szavával teremt: tízszer olvashatjuk a „mondta Isten" kifejezést (3.6.9.11.14.20.24.26.28.29 versek). A Szóból, Isten Logoszából ered a világ, és a „mondta Isten" valamint az „és lett" kifejezéspár az isteni Szó hatékonyságát hangsúlyozza. A zsoltáros így énekel: „Az Úr igéjétõl lettek az egek, és szájának leheletétõl minden ékességük ... Mert Õ szólt, és lettek, Õ parancsolt, és megteremtettek." (33,6.9.) Megjelenik az élet, a világ létezik, mert minden engedelmeskedik az isteni Szónak.

Hogyan értendõ a Teremtéstörténet?

198. De a mai kérdésünk ez: a tudomány és a technika korszakában van-e még értelme a teremtésrõl beszélni? Hogyan kell értenünk a Teremtés könyvének elbeszélését? – A Biblia nem akar a természettudományok kézikönyve lenni, ehelyett meg akarja értetni a dolgok hiteles és mély igazságát.

A teremtés forrása a Logosz

199. Az alapvetõ igazság, amelyet a Teremtés könyvének elbeszélései feltárnak, az, hogy a világ nem egymással szembenálló erõk szövevénye, hanem eredete és stabilitása a Logoszban van, Isten örök Értelmében, aki folyamatosan kormányozza az univerzumot. Létezik a világra vonatkozó terv, amely ebbõl az Értelembõl, a teremtõ Lélekbõl születik. Elhinni, hogy mindenek alapjában ez van, megvilágítja a létezés minden részletét, és megadja a bátorságot, hogy bizalommal és reménnyel tekintsünk az élet jövõje felé. Tehát az Írás elmondja, hogy a létezés, a világ erdete, a mi eredetünk nem az értelmetlenség és a szükségszerûség, hanem az értelem, a szeretet és a szabadság. Innen fakad a választási lehetõség: vagy az értelemetlenség és a szükségszerûség, vagy az értelem, a szabadság, a szeretet elsõbbsége. Mi ebben az utóbbiban hiszünk.

Kicsiségünk és nagyságunk a teremtésben

200. De szeretnék mondani néhány szót arról, ami az egész teremtés csúcsát képezi: a férfirõl és a nõrõl, az emberrõl, aki egyedül „képes megismerni és szeretni a Teremtõjét" (Gaudium et spes 12. p.) A zsoltáros az égre föltekintve kérdezi: „Látom a te egeidet, ujjaidnak alkotásait, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alapoztál meg, mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy meglátogatod õt?" (8,4–5.) Az Isten szeretetével teremtett ember nagyon kicsi az univerzum mérhetetlenségéhez képest; néha, amikor csodálattal fölnézünk a mérhetetlen égboltra, mi is megérezzük korlátainkat. Az embert áthatja ez a látszólagos ellentmondás: kicsiségünk és esendõségünk együtt él annak nagyságával, amit Isten örök szeretete nekünk akar ajándékozni.

Mi emberek is teremtmények vagyunk

201. A Teremtés könyvének elbeszélései ebbe a titokzatos rétegbe is bevezetnek, és segítenek megismerni Istennek az emberre vonatkozó tervét. Mindenekelõtt azt állítják, hogy Isten az embert a föld porából formálta (Ter 2,7). Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk Isten, nem magunkat alkottuk, föld vagyunk, de azt is jelenti, hogy a jó Teremtõ mûveként a jó földbõl vagyunk.

Személyi méltóságunk forrása

202. Ehhez járul egy másik alapvetõ igazság: a kultúra és a történelem folyamán létrejött különbségek fölött, minden társadalmi különbség fölött minden ember por; egyetlen emberiség vagyunk, melyet Isten ugyanabból a földbõl alkotott. És van itt még egy mozzanat: az ember azért él, mert Isten belé lehelte az élet leheletét a földbõl formált testbe (vö. Ter 2,7). Ezért az ember Isten képmása és hasonlatossága lett (vö. Ter 1,26-27). Tehát valamennyien hordozzuk magunkban Isten éltetõ leheletét, és minden emberi élet – mondja a Biblia – Isten különleges oltalma alatt áll. Ez az emberi személy sérthetetlenségének legmélyebb gyökere, szemben minden kísértéssel, hogy a személyt haszon és hatalom alapján értékeljék. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtettség magyarázza, hogy az ember nincs magába zárva, hanem lényeges kapcsolata van Istennel.

A paradicsomkert képe

203. A Teremtés könyve elsõ fejezeteiben két nagyon fontos képet is találunk: egyik a kert a jó és rossz tudásának fájával, másik a kígyó (vö. 2,15–17; 3,1–5). A kert arról beszél, hogy a hely, ahová Isten helyezte az embert, nem vad dzsungel, hanem oltalmazó, tápláló és éltetõ hely, és az embernek a világot nem szabad szabadon pusztítható és kizsarolható tulajdonának tekintenie, hanem a Teremtõ ajándékaként, üdvözítõ akaratának jeleként kell látnia, amelyet neki, az embernek mûvelnie és õriznie kell, hogy tiszteletben tartva harmonikusan gyarapítsa és bontakoztassa ki Isten tervének ritmusában és logikája szerint (vö. Ter 2,8–15).

A paradicsomi kísértés minden kísértés õsmintája

204. A kígyó a termékenység keleti kultuszaiból eredõ kép, amely elbûvölte Izraelt és állandó kísértést jelentett számára, hogy elhagyja az Istennel való titokzatos szövetséget. Ebben a megvilágításban a Szentírás az Ádámot és Évát ért kísértést úgy mutatja be, mint a kísértés és a bûn magvát. Mert mit is mond a kígyó? Nem tagadja Istent, hanem egy álnok kérdést sugall: „Valóban megparancsolta nektek Isten, hogy ne egyetek a paradicsom egyetlen fájáról sem?” (Ter 3,1.) Így a kígyó fölbéreszti a gyanút, hogy az Istennel megélt szövetség megkötözõ lánc, amely megfoszt a szabadságtól és az élet legszebb és legdrágább dolgaitól. A kísértés arra szól, hogy az ember maga alkossa meg a világot, amelyben élni akar, ne fogadja el a teremtményi korlátokat, a jó és a rossz, az erkölcsiség korlátait; az Isten teremtõ szeretetétõl való függést úgy állítja be, mint terhet, amitõl feltétlenül meg kell szabadulni. Ez minden kísértés lényegi magva.

A hazugság következményei

205. De amikor hazug módon meghamisítják az Istennel való kapcsolatot, azaz amikor a helyére lép valaki, az összes többi kapcsolat is megváltozik. A másik ember riválissá, fenyegetéssé válik: Ádám, közvetlenül azután, hogy engedett a kísértésnek, Évát vádolja (vö. Ter 3,12); mindketten elrejtõznek annak az Istennek szeme elõl, akivel elõbb baráti kapcsolatban voltak (vö. 3,8–10); világ már nem az a kert, amelyben harmonikusan lehet élni, hanem hely, amelyet ki kell használni, s melyben veszedelmek rejtõznek (vö. 3,14–19); az irigység és a gyûlölet beköltözött az emberi szívbe: ennek példája Káin, aki megöli a tuljadon testvérét (vö. 4,3–9). Amikor szembeszáll Teremtõjével, az ember igazában önmagával száll szembe, tagadja eredetét, s ezzel a maga igazságát; belép a világba a rossz, s vele a fájdalom és halál kínos láncolata. És így, bár mindaz, amit Isten teremtett, jó, sõt nagyon jó volt, az ember e szabad döntése után az igazsággal ellentétes hazugság által belép a világba a rossz.

Az eredeti bûn

206. A teremtésrõl szóló elbeszélésekbõl még egy utolsó tanítást szeretnék kiemelni: a bûn bûnt szül, és a történelem összes bûne összefügg egymással. Ez a szempont arra késztet, hogy beszéljünk arról, amit „eredeti bûn"-nek nevezünk. Nehéz felfogni, mit jelent ez? Csak néhány támpontot szeretetnék hozzá adni.

A bûn kapcsolatokat rombol

207. Mindenekelõtt azt kell meggondolnunk, hogy senki sem önmagába zárt, senki sem élhet csak magából és csak magának; mástól kapjuk az életet és nem csak a születéssel, hanem minden áldott nap. Az ember csak kapcsolatokban tud létezni: én csak tebenned és általad, az isteni Te-vel és többi emberekkel való szeretetkapcsolatban létezem. A bûn az Istennel való kapcsolat megzavarása vagy lerombolása – ez a bûn lényege: lerombolni az Istennel való kapcsolatot, az alapvetõ kapcsolatot, és Isten helyére lépni. A Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja, hogy az ember az elsõ bûnnel „önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére." (398. p.)

A megbontott kapcsolatok helyreállítása a megváltás

208. Az alapvetõ kapcsolat megzavarásával a kapcsolat többi tényezõi is megromlottak vagy tönkrementek. A bûn roncsolja a kapcsolatokat, ezáltal mindent elront, mert mi emberek csak kapcsolatokban tudunk létezni. Ha az emberiség kapcsolati struktúrája kezdettõl meg van zavarva, minden ember ebbe a kapcsolatok zavarával megbélyegzett világba lép be, a bûn által megzavart világba lép be, s a bûn személy szerint bélyegzi meg; a kezdeti bûn az emberi természetet értinti és sebzi meg (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa 404–406. p.). Az ember önmaga, egyedül, nem tud kilépni ebbõl a szituációból, nem képes megváltani önmagát. Egyedül a Teremtõ képes helyreállítani a helyes kapcsolatokat. Csak ha Õ, akitõl eltávolodtunk, jön segítségünkre, nyújtja a kezét szeretettel, lehet újra létrehozni a helyes kapcsolatokat. Ez történik Jézus Krisztusban, aki Ádámmal épp ellentétes irányban járta végig az utat, ahogyan Szent Pál a Filippiekhez írt levelének himnuszában elmondja (2,5–11): míg Ádám nem ismeri el teremtmény voltát és Isten helyére akar lépni, Jézus, az Isten Fia, tökéletes fiúi kapcsolatban az Atyával, megalázza magát, szolga lesz, végigjárja a szeretet útját, megalázva magát egészen a kereszthalálig, hogy helyreállítsa az Istennel való kapcsolatot. Így lesz Krisztus keresztje az élet új fája.

Kedves Testvéreim! Hívõként élni azt jelenti, hogy elismerjük Isten nagyságát és elfogadjuk a magunk kicsinységét, teremtmény voltunkat, és engedjük, hogy az Úr elhalmozzon szeretetével, és így növekedjék igazi nagyságunk. A rossz a maga fájdalom- és szenvedés-terhével misztérium, melyet megvilágít a hit fénye, és a hit biztosít afelõl, hogy meg tudunk tõle szabadulni; biztosít afelõl, hogy jó embernek lenni.

fordította: Diós István atya