A
szeretetben való hit szeretetet ébreszt
„Megismertük
és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)
Kedves
Testvéreim!
A nagyböjti időszak a Hit
évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról
elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus
Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének
gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.
Már az első enciklikámban
megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik
egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető
megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel
Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem
arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll,
hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot
s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet, azáltal hogy Isten
előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10),
többé már nemcsak egy „parancsolat”, hanem válasz a szeretetnek arra az
ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1). A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel
személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet
kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban
mutatkozik meg teljesen. A Szeretet Istennel való találkozás nemcsak a szívünket,
hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út
a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen
egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó
aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs
„készen”, nincs befejezve” (uo. 17.).
Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel
foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban,
„mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára
úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett
parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a ). A keresztény olyan ember, akit
meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott
a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.).
Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret
minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa
az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe
vonzza az emberiséget.
„A hit bemutatja nekünk Istent, aki
a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten
szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten
átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső
soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és
erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.). Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző
sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált
szeretet” (vö. uo. 7.).
Az egész keresztény élet nem más, mint
válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes
rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést,
mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság
csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes
értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk
ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és
olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én
élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal
2,20).
Amikor teret engedünk Isten
szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének.
A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és
vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk
csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit azt jelenti, hogy megismerjük
az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö.
1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az
Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a
barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit
által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a
boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö.
Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet
segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk
ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a
szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö.
Mt 25,14-30).
Az eddig mondottak fényében világos,
hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem
állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen
összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát”
látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira
határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy
alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán
általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a
nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét
vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki
élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi
aktivizmustól is.
A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan
felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és
magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a
szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok
buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan
kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a
tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az
evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást
kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az
elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak
pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis
és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet”
(karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű
humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a
legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige
szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt,
mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni,
bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy
legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál
pápa írja a Populorum Progressio
kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb
tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő,
megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a
befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate
enciklika, 8.).
Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a
Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül
ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen
kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk
szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és
örömmel tovább adjuk másoknak is.
Szent Pál
efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban
kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem
a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek
köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása
vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre
elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10).
Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő
kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés
távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább
hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem
elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a
hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A
hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény
kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos
útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten
igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással,
ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét
gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.
Mint Istennek minden ajándéka, így a
hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez
vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz
a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor
16,22; Jel 22,20).
A hit, amely ajándék és válasz, úgy
ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített
Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a
felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe
azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz
a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével
tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme
eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten
szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk
személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan
Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta
önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus
sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri
odaadásában.
E két erény között fennálló
kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a
keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út
teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor
bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos
befogadásából indul ki („tudjuk, hogy
Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni
szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény
beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).
Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti
időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk,
amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet,
azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot,
élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába,
amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk
során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden
közösségre az Úr áldását.
Vatikán, 2012. október 15.
XVI. Benedek pápa