"...A törökök már készenlétben álltak a parton, s
lassanként hasadni kezdett a hajnal, a tutajok azonban csak vontatottan
érkeztek és nehezen sorakoztak egymás mellé. A zörejre, kiáltozásokra a
folyó túlsó partján az osztrákok is felriadtak. Az őrök erősen
figyeltek. Nem lehetett tovább várni. Musztafa jelt adott a
tutajosoknak, húzzák még szorosabbra a tutajokat egymáshoz fűző
köteleket, s ők maguk húzódjanak félre; nyomban ezután kirántotta
kardját, és harsányan felfohászkodott:
- Allah! Biszmillah! Aki Mohamed hitét vallja...
- Rá a gyaurra!
- Rá a romlottra!
- Allah! Allah! - vette át a kiáltást a sereg eget verően.
Valamennyien Musztafa nyomába tódultak a tutajokra.
De mindjárt látniuk kellett, hogy a tutajok messzebb vannak egymástól,
mint gondolták. Többen a vízbe estek. Egyesek átugráltak, a többség
megtorpant. Csupán Musztafa jutott előre. Mintha szárnya nőtt volna,
egyik tutajról a másikra szökellt. Szinte repült a víz fölött. Mialatt a
sereg első sorai még a tutajokon tétováztak, Musztafa már a túlsó
partra ért, s kíméletlenül a meglepett őrökre vetette magát. Mikor
látták, hogy vezetőjük egyedül tör előre, a többi török is követte
példáját, és tutajról tutajra ugrált. Eközben a hátsó sorok is mind
jobban előrenyomták, s azzal fenyegették őket, hogy a vízbe szorulnak.
Így nagy dübörgés és üvöltés közepette az első csapatok átkeltek a
folyón, habár sokan a vízbe estek és, az imbolygó tutajok körül
segítségért kiáltoztak.
Könnyebb győzelmet már rég nem arattak. A hatalmas
osztrák tábor, amelyet váratlan időben és váratlan oldalról támadtak
meg, egyetlen perc alatt szanaszét rebbent. Eszüket vesztve, falkában
menekültek. Musztafa alig érte be az utolsókat, lecsapott rájuk.
Villámgyorsan forgolódott köztük, kardja villámló kört vágott, és hideg
szelet csapott körülötte. A törökök nagy "Allah" kiáltozás közben érték
utol.
A várból előjöttek az eddig körülzárt banjalukai törökök, s megkezdődött a keresztény nép lemészárlása és a fosztogatás.
Este, a győzelem után, Musztafa a sátra előtt hevert,
tenyerét meg a mellét a földhöz szorította, mert úgy érezte, hogy
minden kis izma a végtelenségig dagad, és mindjárt szétpattan.
Odalátszottak a tüzek, hallani lehetett a fosztogatók kurjantásait és az üldözöttek siránkozását.
- A világ teli van mocsokkal.
Erre gondolt ma reggel is, hajnalban, a Vrbas
partján, amikor ott állt a két sereg között (az egyik menekül, a másik
pedig ijedtében a tutajokon késlekedik), s most is itt érzi szájában a
keserű nyálat, amitől szeretne megszabadulni, miközben hangosan
kimondja:
- A világ teli van mocsokkal.
De csak a vér lüktet a testében és duzzad benne. Ütőerei lázasan vernek. S az álom elkerüli."
Ivo Andrić: Magyar Musztafa - részlet
Az idézet megértéséhez el kell olvasni Bori Imre írását is:
"Az igazi epikai mélységekre az 1737-ben játszódó Magyar Musztafa
című elbeszélésének írása közben talált, amelyben a történelmi tényeket
nagy művészi erővel ötvözte a legendákkal. Eszménye itt az epikai
"távolság": a XVIII. század még az az időszak, amit a XX. századi író
beláthat és bejárhat, hőse létezésének nincsenek olyan különbözőségei,
amelyek az írót külön feladatok elé állítanák a múlt megismerésében,
szokásai leírásában, a képzelet pedig szabadságot élvez, mert nem kell
az írónak a kor olyan esetlegességeivel számolnia, amelyek annyira
kézenfekvőek a kortársi világ ábrázolásában. ...
Háborús neurózis gyötri tehát, dicsőséges csatája előtti éjszakán is az
"alattomos rátörő álmok cudar gyötrelmétől undorodott, a csata után
pedig az egész világ ellen fordul az indulata, s már tudja a nevét is
kínjának, undort érez: »A világ tele van mocsokkal!«" S fokozza is
kijelentését: "A világ tele van keresztelt és nem keresztelt mocsokkal!"
Illetve: "A világ tele van mocsokkal. Körös-körül." Az
Andrić-értelmezők elidőznek a Magyar Musztafa e mondatánál és a
magyarázatok széles skáláját kínálják fel. Az első Andrićról szóló könyv
szerzője (Petar Džadžić) szerint a hős "egzisztenciális rossz közérzete
kapott benne érett formát", egy másik értelmező szerint Musztafa az
emberi gyöngeségek láttán utálkozik és eredménytelenül szeretné ennek a
gyöngeségnek a korlátait átlépni, ezért kerül szembe a világgal és
pusztul el nyomorultul. Egy harmadik Andrić-magyarázónak az a véleménye,
hogy az undor oka az élet meg nem talált értelmének tényében keresendő,
ugyanakkor a neves szerb történész, Radovan Samardžić, aki tanulmányt
írt erről az elbeszélésről, úgy tartja, hogy Musztafa előbb önmagától,
azután a világtól vadult el. A jeles és Andrić-temperamentumu regényíró,
Meša Selimović pedig a következőképpen vélekedett: "»A világ tele van
mocsokkal« - ezt gondolja szüntelenül és ismételgeti Magyar Musztafa,
akiről nem tudjuk, bűne nagyobb-e vagy szerencsétlensége, aki undorral
és aggodalommal gondol álmatlanságára és álmára és akit legalább olyan
mértékű egzisztenciális, amilyen mértékben tapasztalati eredetű
elviselhetetlen bajok és borzadályok fojtogatnak."
Mindenképpen fordulópont az undornak e tudatosodása a hős életében. A
rossz világ intellektuális átélésének fiziológiai következményei
nyomasztják a lelkét. A Magyar Musztafa írásának idején még egész
közel lehetett hozzá a Kierkegaard-élmény, s bár írás közben nem
vezércsillaga a dán filozófus eszmevilága, mégis ösztönzője lehetett
azzal a gondolattal, hogy az ember sohasem vétkezik absztrakt módon és
általánosságban. Mindennek csúcspontja pedig Magyar Musztafa doboji
ünneplésének éjszakája, amikor még ébren, elalvás előtt "látja" Magyar
Avdagát, a nagyapját, amint elhanyagolt pókhálós szobában a "ládafián
ül" pirospozsgás arccal, kackiás bajusszal, rövidre vágott szakállal. Az
unokában a látvány elviselhetetlen szorongást és fojtogató rettenetet
támaszt, és még az éjjel nyeregbe száll, és úgy távozik otthonról, mint
ahogyan a bűnösök szoktak. Így futja be Magyar Musztafa életkörét: oda
tér meghalni, ahonnan elindult: Szarajevóba, intellektuális fejlődésének
a kezdeteihez, ahol ifjan annyit álmodozott. Az Andrić-irodalom szerint
a műben fellelhető archetípusok teszik azt, hogy Magyar Musztafa
a hősmítoszok hőseivel rokonul, akit nagy elbeszélő tehetség teremtett
meg, s vele autentikus írói világának alapkövét rakta le első
novelláskötetében, amelynek egyik legjelentősebb írása a Magyar Musztafa című elbeszélése."
