A most következő vasárnap evangéliumának több gondolata is van, melynél érdemes elidőzni. A két fő gondolat az, hogy Jézus tanít, illetve csodálkozik az emberek hitetlenségén - és megint: tanít.
Hangsúlyos ugyan az evangéliumban, hogy Jézus a saját falujában tanít, ahol nem fogadják el, amit mond. Arról van szó, hogy gondolkodásuk földies. Ugyanis ácsnak tartják - Jézus ezt Józseftől kitanulta, de lényegét tekintve is ácsnak marad meg az emberek szemében. Egy ács, aki a fával foglalkozik, nem lehet, ne is akarjon több lenni. Ez egyfelől jó, hiszen aki nem ért valamihez, abba ne szóljon bele. De itt arról van szó, hogy az Isten Fiát nem ismerik fel, nem akarják felismerni. Sokszor kérdezik fiatal papoktól reménykedve, szülőfalujukban, hogy oda kerülnek-e plébánosnak? Az első komolyabb intézkedésnél azok lennének felháborodva, akik eddig a gyermekkori ismeretségre hivatkozva (jogosan) kedvelték, mellette álltak.
Jézus tanít. Manapság egyes teológiai irányzatok, prédikáló papok nem tudnak ezzel mit kezdeni. Mert úgy érzik, hogy a II. Vatikáni zsinat óta minden megváltozott, és nem elég a zsinatra hivatkozniuk, még egyes pápákat is zászlójukra tűznek. (Tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be, hogy pl. II. János Pál pápa írásait sem ismerjük igazán...) Azt mondják, hogy csak a szeretetről kell beszélni, a karitatív és szociális kérdésekről, oda kell fordulni a másikhoz, élményszerű és személyes liturgia kell közvetlen (haverkodó) prédikációval, stb. Ellenben az Egyház történelme során nagyon jól megfért az igaz tanítás a szeretet gyakorlásával. Nem szükségszerű egyiknek a túlhangsúlyozása sem.
Élő példa számunkra XVI. Benedek pápa, aki tanít (és milyen csodálatosan vezet el a hit mélységeibe!), ugyanakkor a földrengés súlytotta területre pénzt küld, de maga is elmegy oda.
Jézus tanítását sem ismerjük. Először kell a készség a hit ajándékának befogadására, azután a képesség kifejlesztése a hit megismerésére. A hit részben Jézus tanítása, másfelől annak tettekre váltása.
A másik fontos gondolat Jézus csodálkozása. Kissé megmosolyogtató a leírás, miszerint ha valaki csodálkozik, ahhoz nem feltétlenül társul harag, düh és egyéb negatív érzések. Ültessük át ezt nyugodtan a mi világunkba. Jézus belép tanítani egy templomba. Felolvas, stb. A hívek utána elégedetlenül jelentik ki: unalmas volt, személytelen, ezt már milliószor hallottuk, nem jött le közénk a mikrofonnal, nem szólt a fiatalokhoz. (Azt, hogy mit mondott Jézus konkrétan ebben a tanításában, ebben a zsinagógában, nem tudjuk, hiszen arra nem tér ki Márk.)
Vagy: egy papi összejövetelre elmegy Jézus, ahol a következő vasárnapi evangélium is szóba kerül, de emellett gyakorlati kérdések is. Például, hogy a kézbe áldozás vagy a térdelve, nyelvre áldozás jobb-e, "mi melyiket csináljuk?". Jézus csodálkozna hitetlenségükön?
Egy magát vallásosnak mondó család életébe belenézne Jézus. Mit szólna?
Mindez most feltevés az érzékeltetés miatt, de nagyon jól tudjuk, hogy Jézus minderről valóban tud.
Úgy kellene alakítani életünket, hogy Jézus ne csodálkozzon azon. Ne csodálkozzon a liturgián, ne csodálkozzon magán- és közösségi életünkön sem.
Rövid az evangélium, de éppen elég arra, hogy életünkön itt-ott változtassunk...
