"Az én házamat az imádság házának fogják hívni" - olvassuk Márk evangéliumában. Szép nyári este, a galambok szinte észrevétlenül keresik fészküket a levelét hullató gesztenyefa öreg lombjában, ami éretlen, zöld, de annál szúrósabb gesztenyét is lepottyant néha. A vidéki templom harangja másodszor szólal meg a szentmise előtt, és a feketébe vagy éppen nyári tarkába öltözött hívek (általában asszonyok és özvegyek) igyekeznek helyükre. A szentmise kezdetéig van még néhány perc, minden a helyén van. A gyertyák égnek, az üvegablak átengedi a napfényt az oltáron álló angyal kissé kopott, aranyozott szárnyára - hátha felszáll még egyszer.
Észrevehető testmozgással a sekrestyés (hölgy) vissza-visszamegy a szentélybe valamiért. Majd valaki a hívek közül felhívja a figyelmét arra, hogy a főoltáron nem világít az imitált gyertya. (Az imitált gyertya: műanyag rúd, mely kissé sárgás-fehér, benne elektromos vezeték, majd a végén egy izzó.) Nos, négy izzó sem égett. A figyelmes hívő természetesen azonnal szóvá tette észrevételét, valamint hitbeli problémáját. Igen, fontos, hogy égjen az a gyertya (lámpa), de ha már nem is gyertya (aminek van teológiája egyébként), akkor minek világítson?
A sekrestyés hölgy laza mozdulattal (mintha a strandon lenne) levette nyári szandálját, melyben addig járkált. Egy rózsaszínű kárpittal (?) behúzott széket vitt a főoltár elé. A szék olyan kopott, hogy a saját lakásában természetesen egyikünk sem tűrné meg - azért a templomban még elfér. Majd erre az odavitt székre a lábáról levetett szandál nélkül (azaz mezítláb) felállt, onnan felugrott a főoltárra, és a tabernákulum elé terített korporálén gond nélkül sétálgatva szemlélte meg a kiégett gyertyákat. Nincs is ezzel baj, csak egy kicsi. A szentmise öt perc múlva kezdődött volna - ez az egyik. A korporálén még akár az Oltáriszentség egy-egy darabkája is lehet-ne - ez a másik. Immár két hölgy szeretett volna gondoskodni megfelelő díszkivilágításról a szentélyben a szentmise előtt négy perccel, de nem jött nekik össze. Ugyanis nem az égővel volt a gond. Állítólag a kapcsolóval. De ugyebár a szentmise előtt három és fél perccel már nem lehet kihívni a villanyszerelőt - talán ha eljött volna a misére, biztosan odament volna ő is segíteni. A sekrestyés meg nem ért a villanykapcsolóhoz, mert nem villanyszerelő. A templom visszhangzott attól, ahogyan a két hölgy (egyikük csípőre tett kézzel) megvitatta az aktuális problémákat.
Még mindig a villanynál tartunk. A sekrestyés már nem volt az oltáron, a másik hölgy sem állt mellette. Viszont valaki a padból odakiabált a sekrestyés hölgynek, hogy még melyik villanyt kapcsolja fel. És amikor nem az kapcsolódott fel, öten is így kiáltottak: "Ne azt! A másikat! Ez az, így jó!" Most ismét egy gond van csak: a szentmise másfél perc múlva kezdődik. Az már a kisebbik tényező, hogy a misét bemutatni szándékozó pap ekkor éppen a harang vezérlő órájával volt elfoglalva.
Véget ért a mise. A templom előtt a közeli pszichiátriai intézet vezető asszonya egy röpke gondolatmenetet fogalmazott meg a pap és néhány hívő számára, bár kissé ideges stílusban...
Már javában mondta a mondókáját, amikor egy lényeges részhez ért: "a szentély azért szentély, mert szent hely. És a templomban imádkozni akarok. Itt meg piac van. Beszélgetnek a mise előtt, kiabálnak, égőt cserélnek, az oltárra másznak. Ha én ide eljövök, akkor imádkozni szeretnék..."
"Az én házamat az imádság házának fogják hívni." (Mk 11,17) Lehet, hogy ki kell cserélni egy nem égő égőt. Lehet, hogy meg kell beszélni valamit két hívőnek. Lehet, hogy cipő nélkül kell felállni az oltárra. Lehet... De az biztos, hogy nem a szentmise előtt, amikor valóban a Szentre szeretnének figyelni a hívők. Biztos az is, hogy annyira azért nem kell fennakadni mindenen.
A legbiztosabb viszont az, hogy bárki bármit csinál, bármit mond, bárhogy viselkedik, Isten háza akkor is az imádság háza lesz.
Ez a beszámoló nem szándékozik a vidékre koncentrálni, mert lesz még városi is. Nem szándékozik senki hitvilágát sem felkavarni. Minden jó úgy, ahogy van.
