A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.

2012. április 25., szerda

Paul Claudel: Hát te kinek mondasz engem? – részletek


Claudel (1868-1955) neve nem ismeretlen számunkra, bár kevesen olvassák műveit. Nyelvezete eltér a 18. századi francia prózától. Ő gazdagabb, népiesebb, szabadabb. Világnézete katolikus, amely sok olvasót és kortárs írót tartott távol tőle. Claudel távol akart maradni minden írói közösségtől, ami munkája miatt is megvalósult – konzul, majd diplomata volt. Fontosnak érezte megtérését, amely tizennyolc éves korában megfakult, majd újjáéledt. A Notre-Dame-ban főleg a gregorián ének hatja meg könnyekig, amely zene a prózához és költészethez oly közel áll. Ő elsősorban lírai költő, s a zsoltárok prozódiáján alapuló versei szinte kizárólag vallásosak. Gondolkodása inkább racionális, mintsem álmodozó vagy érzelgős.
Most a „Hát te kinek mondasz engem?” című prózájából idézünk részeket, mely írás a Mt 16,13-15 szakaszból indul ki.

A feltámadás jelenete - Notre-Dame
„Semmi sem oly szörnyű, mint az istenkáromlás. És valóban, látjuk, hogy az, amit kifogásoltak Krisztusnál, istenkáromlás volt, vagyis olyan merénylet az Istenség ellen, mely méltóságát meggyalázó jegyet kapcsol hozzá. Mi volt ez az istenkáromlás? Erről ránk maradt Szent Pál egykorú tanúsága. Attól a perctől fogva, hogy történelmi nyoma van az első keresztényeknek, az első hitelesen megállapított megtéréstől kezdve, az a keresztény hitte, hogy Krisztus Isten Fia, azért hitte, mert Jézus maga megmondotta volt, hogy Ő az.
Ez az állítás valóban hallatlan botránynak tűnt azoknak a zsidóknak a szemében, akik ebben az időben már ki sem merték ejteni „a kimondhatatlan nevet”. Az emberi történelem folyamán egy vallási forradalmár sem merte magát Isten Fiának hirdetni (a zsidók által az Isten szónak tulajdonított értelem teljességében), éspedig igen egyszerű okokból: mert túlságosan szembetűnően hiányzott belőlük az az erkölcsi tökéletesség és az az anyagi hatalom, mely egy hasonló címet igazolt volna. Ilyen állítás a zsidó nép körében borzalmas, hallatlan dolognak tűnt! …
Azonban ezt az embert, aki minden teremtett lények között egyedül merte magát Isten Fiának mondani, a legalávalóbb, a legkegyetlenebb és a legmegalázóbb körülmények között, tökéletes elhagyatottságban látjuk pusztulni. Nem nyilvánvaló-e, hogy tanítása nem maradhatott fenn szerzője ily kínos elbukása és állításai ily tökéletes meghazudtolása után? Hiszen, ellentétben a többi vallással, az Ő tanának súlypontja sokkal kevésbé rejtőzik a cáfolhatatlan tételek rendszerében, mint annak a férfiúnak személyében, aki eljött, hogy elhozza azokat. Szükség volt tehát ellensúlyozó erőre. Szükség volt valamilyen bizonyítékra, hogy nem győzték le azt a férfiút, aki Isten Fiának mondotta magát. Valóban nem látjuk, hogy Krisztus halálát bárminő csüggedés követte volna a tanítványok között. Nem találunk kimagyarázásokat, hajuknál fogva előhúzott okoskodásokat, szofisztikus vigasztalásokat. Nem voltak egyenetlenségek, összetűzések, szakadárságok, melyek egy hazugságnak kikerülhetetlen folyományai lettek volna. Krisztus halála, épp ellenkezőleg, azonnal mint tanításának fényes és dicsőséges bizonyságtétele jelenik meg. A vidámságnak, a túláradó boldogságnak, a fékezhetetlen bizalomnak, a minden irányban kezdeményezésre készségnek új és tökéletesen egységes szelleme uralkodik az apostolok között. Mi volt ez az új esemény, ez az ellensúlyozó erő, mely nyomon követte a Kálvária katasztrófáját? A Feltámadás volt ez, mint Szent Pál tudtunkra adja; félelmetes csoda, ezen függ az egész kereszténység.

Összefoglalásul:
1. Krisztus tanítása borzalmas harcba viszi tanítványait a régi vallás ellen – mely azt az eretneknek és istenkáromlónak bélyegzi – és egyben pogány vallás ellen is – melyekkel szemben a kereszténység azonnal mint helyettesítő és kizáró lép fel. Egy keresztény sem várhatta, hogy jobb sorsra jusson, mint vezére.
2. Ebben a múlandó győzelem ígérete nélküli harcban földi fegyvereik nem lesznek. Az erőszakos eszközök tilosak számukra. Fegyvertelenül küldik őket hódítani. A szükséget, az önfeláldozást, az üldöztetést és a kínzatást mutatják és ígérik nekik a jövőben.
3. A vallás alapítója, aki Isten Fiának mondotta magát, mindenkitől megtagadva, keresztre feszítve hal meg.
Ezek azok a körülmények, melyek között a kereszténység alakult! Nem mondja-e a józan ész, hogy a mérleg másik serpenyőjében is kellett valaminek lennie? Nemcsak ígéreteknek, hanem tényeknek is. Hogyan lehetne megmagyarázni másként a bizalomnak, erőnek és tettrekészségnek „eszelős” (ApCsel) kitörését? Egy csapásra, pár év alatt az apostoli munkálkodás betölti a földet. Rávenni embereket – akiket gyáváknak, lustáknak és durváknak festenek előttünk – olyan vállalkozásra, melyet paradoxonnak, istenkáromlónak, minden emberi reménytől megfosztottnak tüntetnek fel előttük – ez nem lehet mégsem könnyű dolog. Kellett, hogy valami történjék…
Akinek füle van a hallásra, hallja meg.”
Fordította: Zigány Miklós. Forrás: Válogatás Paul Claudel műveiből, SzIT, Bp. 1982.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...