Amikor az ember húsvétra készül, talán saját életére is készül. Azokra a napokra, melyeket még itt a földön kell megélni. Jó most kitakarítani a szobát meg a lelkünket, de belegondolunk-e abba, hogy mi lesz jövő hét keddtől? Jó lesz elmenni vasárnap a templomba, mert újra lesz Alleluja. Vagy: végre minden zöldbe borul kint. Életünk minden eseményét Istennel kell tölteni. Húsvét tanít minket. Sőt, nem tanít, hanem az igazán átélt húsvét ösztönöz, vagyis már-már akaratunk mélyét járja át azzal, hogy igenis cselekedj úgy, ahogyan egy katolikusnak kell. nem formálisan, pontosabban nem csak formálisan. Azzal, hogy keresztet vetsz a templom előtt, nem vagy katolikus. Hogyan tudod a mindennapjaidba bevinni (bevonni) Istent? Egyszerű a válasz: az imádsággal. Nézd a képen az "öregasszonyt". Imádkozik, mielőtt a kenyérhez nyúlna. Behelyezkedik az isteni keringésbe. Megszólítja azt, aki adta neki a kenyeret - a mindennapit. Ez liturgia. Látod? A szentmisére elmegy az "öregasszony", imádkozik, a maga szintjén még talán el is hiszi, hogy a pap Jézus testét mutatja fel, és amikor hazamegy, leül a gyertyafénynél, síró gyermekével és a fizikai munkától éhes férjével együtt elmondja: "Jézus, légy vendégünk!" Ez nem más, mint a hit kifejeződése. Tudom azt, hogy Isten nélkül semmim sem lenne, ami van, és nem a diéta számít, vagy a kalóriák méricskélése, hanem az a hit, hogy tudom: mindenem Istentől van. És ez a mindennapi kenyér is, aminek vétele előtt elimádkozom a sablonos imát, lelki táplálékká tud változni. Hogyan? Úgy, hogy mindenestül átmegyek az istenibe, odaadom magam Istennek. Nagycsütörtök este majd elmegyünk a misére, hogy "emlékezzünk" az utolsó vacsorára. Felfogjuk egyáltalán, hogy mi történt akkor?
Ki ne látta volna otthon, hogy édesanyja vagy édesapja hogyan bánik az étellel? Böjt ideje van még, és azzal foglalkoztunk (feltehetően), hogy megvonjuk magunktól az élelmet. Az Egyház fegyelmi rendelkezése is megköveteli, hogy hamvazószerdán és nagypénteken tartóztassuk meg magunkat a hústól és csak egyszer lakjunk jól... Vajon tudjuk-e értékelni, tudjuk-e szakralizálni mindennapi ételeinket?
Ha minden étkezés előtt vendégül hívjuk Jézust asztalunkhoz, utána elküldjük? Leül, éhesen és szomjasan jelen van asztalunknál. Utána talán jóllakik valamivel - amit hagyunk neki. Aztán hová megy? Mi lesz vele? Mehet a dolgára? Nem! Aki nekünk ételt és italt adott, az az "Áldott", "aki az Úr nevében jön". Itt Teremtő és teremtett egymásra talál, és nem akar elszakadni egymástól már soha többé. Ez a nagycsütörtök misztériuma. A bűnös nem akar elszakadni attól, aki vele van, és aki irgalmaz neki.
