Sorozatunk negyedik részében az oltár teológiájáról lesz szó. Eddig bevezető írásokat olvashattak (1,2,3). Most érkeztünk el a címben megjelölt részhez.
Szent Ambrus gondolata nyomán induljunk el: „Mi más Krisztus oltára, mint Krisztus testének képe?”[1] illetve „Az oltár a test képe, és Krisztus teste van az oltáron.”[2] „Az oltár azon túl, hogy Krisztus személyére utal, életének eseményeit is a hívek elé állítja, mert lehet a betlehemi jászol vagy az utolsó vacsora asztala, esetleg egyszerűen az Úr asztala, a kereszt, a Kálvária és végül Krisztus sírja. Más értelmezés alapján, Szent Ágoston szerint, az oltár a hit képe vagy a hívek Istennek ajánlott szíve. A fölszentelési imádságban a püspök pedig így imádkozott: „Valósuljon meg ezen az oltáron az ártatlanság kultusza, áldoztassék föl a gőg, kötöztessék meg a harag, vettessék el a tisztátalanság, s a gerlék és galambfiókák helyett a tisztaság és ártatlanság áldozata szálljon föl.” Végül az itteni, földi oltár előképe a Jelenések könyve mennyei oltárának.”[3]
A templomban bemutatott szentmise a mennyei liturgiával szoros kapcsolatban áll. Előképe is, de maga az egész szent áldozat bemutatása már jelen van a mennyei liturgiában. A Teremtés könyve bemutatja Jákob álmát, majd így fogalmaz: „Jákob fölébredt álmából és így szólt: ’Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam.’ Megborzadt, és azt mondta: ’Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja.’”[4] Az ég kapujában állva már látjuk azt, ami azon túl történik. „A földi liturgiában annak a mennyei liturgiának előízét élvezzük, melyet Jeruzsálemben ünnepelnek, a szent városban, ahová zarándokként tartunk, ahol Krisztus, a szentély és az igazi sátor szolgája ül Isten jobbján; a földi liturgiában az összes mennyei sereggel együtt énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tisztelettel megemlékezvén a szentekről némi részt és közösséget remélünk velük; várjuk az Üdvözítőt, Urunkat Jézus Krisztust, amíg Ő maga, a mi életünk meg nem jelenik, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségében.”[5] „
A mennyei liturgia előképe a földi, és így minden eleme isteni, vagyis nem emberi mű. „Az eucharisztikus áldozat bemutatása pedig minden másnál jobban összekapcsol bennünket a mennyei Egyház liturgiájával, amikor a szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg elsősorban a dicsőséges, mindenkor szűz Máriáról, valamint Szent Józsefről, a szent apostolokról, a vértanúkról és minden szentről.”[6] A középkorban kialakult egy úgynevezett lépcsőima, melyet a szentmise elején imádkozott a pap a ministránsokkal együtt. Ezzel a zsoltáridézettel kezdte: „Introibo ad altare Dei” (Bemegyek Isten oltárához). Ebből is érthető, hogy milyen helynek tekinették a szentélyt és a benne helyet foglaló oltárt: ott Istennel találkozik az ember, ahol elnémul, leveti saruját, „mert a hely, ahol áll(asz), szent föld”[7]. A templomban Istennel találkozunk, ez a hely valóban az eget jeleníti meg, főként a barokk kor a maga stílusával. Ezért mondja az író: „A karcsú, hegyes barokk tornyok viszont hegyek közé illenek, a lankák szelíd harmóniáját megbontják, az ég lebegését hordozzák...”[8]
Ezért is van jelentése és mély szimbolikája minden liturgikus eszköznek, de legfőképpen a papnak és az oltárnak. Az oltár maga Krisztus, és a pap is Krisztus, hiszen „in persona Christi” cselekszik, és ő maga pedig „alter Christus”, Krisztus képmása. Ennek a mély teológiai tartalomnak ’eszköze’ az oltár. Az oltáron a pap bemutatja Istennek a legszentebb áldozatot. Krisztus a főpap, az oltár és az áldozat. Ő mutatja be saját magát Istennek egészen elégő áldozatul a ’kereszt oltárán’.
A kereszt oltár. Ez metonimikusan az áldozat bemutatására szolgáló építmény része, metaforikusan szakrális középpont, szimbolikusan pedig az Istennel való kapcsolattartás és közösség misztikus kifejezője. A kereszt oltárral való azonosítása Venantius Fortunatus „Vexilla regis prodeunt” himnuszának 8. versszakában is előfordul. Ezt főként nagypénteken énekli az Egyház a liturgiában. „Üdvözlégy oltár, szent Kereszt, melyen Ő dicsőn szenvedett, rajtad az Élet halt halált, s holtával szerzett életet.”[9] A pap, aki Krisztus személyében cselekszik, majdnem egyenragú fontossággal (szerepben) van jelen az oltárnál és a szószéken. Az emberi testtel, és emberi természettel egyaránt rendelkező Jézus is olyan mediális szerepet tölt be, mint a föld és ég keresztmetszetében tevékenykedő pap.
Párhuzam fedezhető fel teológiailag a bűnbeesés fája között és az életet meghozó keresztfa között is. A teremtés Krisztus keresztáldozatában megújul, egy új teremtés következik be. Ezért az oltár kapcsán meg kell említeni ezt a párhuzamot is. Ábrázolásokon látható főleg, nem kifejezetten az oltár szerkezetében, a kereszt. Ezeken gyakran megjelenik a bűnbeesés fája is. Például M.S. mesternek az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött selmecbányai főoltárán görcsös, csupasz fa képében jelenik meg. Jobb oldalon sziklán az Egyház jelenik meg, baloldalt pedig a Zsinagóga. A koponya Ádámra utalhat.
Van azonban olyan ábrázolás is, ahol egyenesen a bűnbeesés fáján függ a Megváltó. Ilyen a XVI. Századi Giovanni da Modena egyik falfestménye, mely Bolognában található (a kép címe: Redenzione del peccato originale). Németalföldön is találni ilyen programmal rendelkező ábrázolást. Pannonhalmán találni olyan képet is, ahol az ősszülők állnak a kereszt tövében. Ilyen módon ábrázolták tehát azt a gondolatot, hogy Szűz Mária az új Éva, és Jézus Krisztus pedig az új Ádám.
Csúzy Zsigmond (1670–1729) a barokk korban élt pálos szerzetes volt. Munkái Pozsonyban jelentek meg, melyek prédikációkat, lelki írásokat tartalmaznak. Tanult ember volt, ismerte a Szentírást, a teológusokon kívül olvasta a klasszikusokat is. Beszédében érzelmi hatásokra törekedett, és nem feltétlenül értett egyet a barokk kori katolikus megújulás jeles alakjaival, a jezsuitákkal. Új szófordulatokat alkotott, melyekkel a barokk kori szónokok között is népszerűvé vált. Ő a nép nyelvén akart szólni elsősorban, mely általában összekapcsolódott a barokk elemekkel. A pálos szerző munkájában „a népnyelv elemei mindig zsúfolt barokk ornamentikában jelentkeznek”[10]. Az említett kereszt-oltár gondolatról ő is elmélkedik. Érdemes megfigyelni a növénytani párhuzamát. Ő azt állítja, hogy a kereszt fája ugyanolyan fából volt ácsolva, mint amilyen a bűnbeesés fája volt.[11] Az azonosítást Csúzy Zsigmond a fák formájával indokolja (nevezetesen az indiai fügefára gondol). Feleleveníti a Lukács evangéliumában szereplő fügefa-jelenetet is. Szerinte Zakeust azért hívta le Jézus, mert a fügefa a keresztfára utalt pirossága és édes gyümölcse miatt.[12]
Ez a vizsgálódás mindenféleképpen szükséges, hiszen a hívő ember számára mindig az Eucharisztia állt a középpontban. A gazdagon díszített oltárok és tabernákulumok úgy láttatták a hívő emberrel az Eucharisztiát és annak ünneplését, mintha valóban mindaz a mennyben történne. Teológiai jelentése pedig, miszerint új teremtés valósul meg a megváltó keresztáldozat által, szükségessé teszi a művészi kifejezésmód fontosságát, annak megalapozottságát. Az oltár, mely áldozat és az áldozat bemutatásának helye is, együttesen láttatja velünk ezt a hittitkot. A Jézust megjelenítő pap áll ott és mutatja be Istennek az áldozatot „in persona Christi”. Vagyis a Krisztus testét jelentő oltáron Krisztus válik áldozattá, amely áldozatot Krisztus mutatja be. Ez az új teremtés, mely miden nap, minden szentmisében ugyanúgy jelenik meg – vértelen módon.
A protestáns gondolattal ellentétben a Trentói zsinat állítja, hogy az áldozat, melyet a pap bemutat, nem csupán emlékezés, hanem Krisztus áldozatának vértelen megújítása, ahogyan Barsi Balázs fogalmaz: „vértelen jelenbe hozatala”[13]. „Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát feláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.”[14] Jézus élete liturgikus események sorozata, már akkor is, amikor önmagát aláveti a zsidó rítusnak. És akkor is, amikor nagycsütörtökön megalapítja az Eucharisztiát. Ekkor is a zsidó imákat és formákat használja. Nem zúzta szét a régi rítusokat, hanem mint egyetlen és igazi főpap, beteljesítette azokat. A pap ezt folytatja minden korban. Ezért szükséges, hogy megértsük Jézus Krisztus papi tevékenységét. Jézus halála volt az utolsó véres áldozat. A pap, amikor kimondja Jézus nagycsütörtöki szavait a szentmisében, Jézus egész életébe kapcsolódva mutatja be az áldozatot: ebben nyer értelmet Jézus eddigi tanítása, mely a búzaszemről, a mindennapi kenyérről, vagy a kenyérszaporításról szólt.[15]
A szentmise áldozati jellege fontos az oltár teológiájának megértéséhez. A dolgozat alapgondolata, mely szerint „Jézus a főpap, az oltár és az áldozat”, megköveteli azt a katolikus felfogást, miszerint a szentmise – a már említett gondolat szerint – áldozat. „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat; ...: legyen kiközösítve.”[16]
Jézus Krisztus az oltár, és ez a nagyhét liturgiájában is kifejezésre jut. Nagyhét liturgiájának minden mozzanata az akkori, kétezer évvel ezelőtt megtörtént eseményeket idézi fel. Nagycsütörtök drámai momentuma az ún. Krizmaszentelési mise délelőtt, amikor szintén az oltár körül jön össze a főpásztor a papságával együtt. Ezt az egységet az apostol utód kizárólag annál fejezheti ki, akitől minden hatalom ered: Jézus Krisztusnál. Ennek a napnak másik nagy eseménye az esti szentmise. A szentmise végén van az oltárfosztás. Sok helyen tartják még az oltármosást is, amelynek együttesen van jelentése az oltárfosztással. Ennek szimbolikus értelme van. „Jézus ruháitól való megfosztásának megjelenítését látták benne”[17]. Továbbá elmondható, hogy az oltár megfosztása és megmosása utal Jézus önkiüresítésére, mely az áldozatának teljes értékű bemutatásához vezetett. „A díszeitől megfosztott oltár mintegy az önkiüresítésben a végsőkig elmenő Isten Fiának, az apostoloktól elhagyott, minden emberi vigasztalástól megfosztott Jézus képe, akinek vérrel verítékező arcát mossuk le az illatos vízzel és töröljük meg a kendővel, akár pedig úgy, hogy ezt az egész liturgikus cselekményt egy sajátos halotti szertartásként fogjuk fel, melyben az oltár megfosztása a gyász jele, megmosása és megkenése pedig a halott testnek járó végtisztesség megadása. A megmosás és megkenés egyszersmind az oltár felszenteltségére is emlékeztet, hiszen Jézus halála sem csak halál, hanem szentség: ’Benne van a mi üdvünk, életünk és feltámadásunk.’”[18]
Érdemes felidézni még további liturgikus és teológiai szempontokat is az említett nagycsütörtöki szertartással kapcsolatban. Az oltár jelentősége és szerepe a nagycsütörtöki Eucharisztia-alapítás által nyernek igazán értelmet. Ezt nevezhetjük az oltárok „születésnapjának” is. Az oltárfosztás és mosás „tartalma ugyanis több, mint a szokványos liturgiamagyarázatokban adott hangulati és szimbolikus értelmezés („Jézust megfosztják ruháitól”). Benne az oltároknak adnak – azok „születésnapján” – liturgikus formában szeretetteljes tiszteletet. Közben a 21. zsoltárt és responzóriumokat énekelnek.”[19]
Tiszteletreméltó Kelemen Didák ferences szerzetes 1725-ben átutazott Miskolcon. Ekkor indítványozta egy új templom építését, valamint a minorita kolostor felépítését.[20] 1736-ban a főoltárt felszentelték, majd augusztusban az ünnepi búcsút is (Boldogságos Szűz Mária mennybevitele) megtartották. Mindkét alkalommal Kelemen Didák mondtott ünnepi beszédet. Ő Erdélyi származású, falusi családban nevelkedett. A minoriták eperjesi főiskoláján tanult olyan tanároktól, akik igen magas szinten voltak képezve (Bécsben, Krakkóban, Rómában). 1708-ban szentelték pappá, és ő maga is jártas volt a teológia tudományában. Az emberek lelki ínsége soha nem hagyta nyugodni, így mindig a megújuláson fáradozott. Többször rágyújtották egyszerű faházát a protestánsok, de mindig újjáépítette, egy alkalommal pedig még iskolával is bővítette. Betegágyán is az építkezéseket irányította. Missziós útjain prédikált, tanította a katekizmust, gyóntatott, misézett – olyan helyeken is, ahol már 200 éve nem láttak papot. A miskolciaknak beszélt egy alkalommal az egri püspök meghívására, de azok nem akarták elengedni, olyannyira megkedvelték, sőt már akkor szentnek tartották. Testi erejét megtörte az aszkézis is, és az állandó gyaloglás. Írásaiban soha nem bántott meg senkit, célja az volt, hogy az emberek felismerjék és kövessék az igazságot. A protestánsokat is „ellenkező atyafiaknak” hívta.[21]
Az említett beszédében az oltárról, az áldozatról és a szentmiséről beszél. Az áldozat jelentőségéről ezt mondja: ,,Édes Atyám-fiai, minden keresztény embernél bizonyos az, hogy Krisztus nem azért jött e világra, hogy az isteni tisztelet apadna, és megfosztatnék Isten az őhozzá illendő szolgálattól; hanem inkább, hogy terjedne és öregbednék az Isten tisztelet”. Majd így folytatja: ,,Tehát a keresztények között igaz és tulajdon áldozatoknak kell lenni, mellyel Isten tiszteltessék, mert ahol új Testamentom rendeltetett, áldozatnak kellett ott lenni: a vég Vacsorán új Testamentom rendeltetett, azért áldozatnak kell lenni.”[22]
A szentmise, elmondása szerint „az Úr Jézus Krisztus testének és drágalátos szent vérének áldozata, mely rendeltetett Krisztus Urunktól az ő kínszenvedésének emlékezetére, bűneink kitisztulására, az Isten haragjának megengesztelésére.”[23]
Beszédének utolsó részében az akkor felszentelt oltárról szólva így fogalmaz: ,,Mint ezen oltáron látjátok középen: mennybe angyalok éneklésivel dicsőségesen felvitetett Boldogságos Szűz Mária, Isten Anyjának képét, körül az apostolok képeit, ezek emlékezetre valók, senki ezeket nem imádja, hanem arra emlékeztetnek, hogy midőn a Boldogságos Szűz elaludt az Úrban, e világon elszéledett apostolokat azon órában Isten ő Szentfelsége mind odahozta, s minek utána angyalok éneklésivel eltemették, azután harmadnapra érkezett Szent Tamás apostol, kinek megjelentvén az apostolok, hogy szent Asszonyukat eltemették, azt mondá: Hova tettétek, mert nem hiszem, ha szemeimmel nem látom, s felnyitván a szent koporsót, nem találák az Isten Anyjának szent testét; hanem üresen a szent koporsót. S megjelenté Isten ő Szentfelsége, hogy testestül-lelkestül vitetett mennyországba, mert azon makula nélkül való szent testet, melynek tiszta véréből emberi testet vett fel magára a Fiú Isten, és kilenc hónapig a benne lakó Istent hordozta, nem engedé Isten, hogy rothadást szenvedne, hanem szent angyali által dicsőségesen felvitelé mennybe s megdicsőíté; s valamint Urunk feltámadásának bizonyságára Szent Tamást választá az Úr Isten, úgy a Boldogságos Szent Szűz mennybe való felvitelének Szent Tamás lőn bizonysága.”[24]
Az embernek mindig szüksége volt arra, hogy a hit kifejeződjön a művészetek által. Arra, hogy amit hisz, azt kifejezze. Nem arról van szó, hogy azt hitték, amit láttak, hanem egy mélyebb dologról: a hit misztériuma, mely kifejezhetetlen és felfoghatatlan, kifejeződjék a hit ünneplésében. Az imádság hatással van a hitre, és ez igaz fordítva is. Azt hisszük, amit imádkozunk, és azt imádkozzuk, amit hiszünk. Ez a lex orandi, a lex credendi és a lex vivendi törvénye. A liturgia, a művészet és a hit összekapcsolódik.
[3] Török József: „A katolikus templom”, in Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi és társa kiadó, Budapest, 1992, 16.
[11] Vö. Lukácsy Sándor szerk.: Zengedező sípszó: száz szemelvény a régi magyar egyházi irodalomból I-II., Pécs, Jelenkor Kiadó, 2002, 175.
[17] Barsi Balázs – Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe”, Márton Áron Kiadó, 2001, 57.
[20] Vö. SOÓS Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése, Budapest, SzIT, 1985, 136.
[22] RÁKOS B. Raymund: Ugye, atyafiak?! Isten Szolgája P. Kelemen Didák OFMConv élete, Róma, 1975, 621.
