A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.

2011. szeptember 13., kedd

Szent Kereszt felmagasztalása - Boldog II. János Pál gondolataival

Ma van Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Az ünnepi templombúcsút hétvégén tartottuk. Ezen a napon a blogon sok bejegyzés volt, amelyeket ezután az archívumból is vissza lehet keresni. 
Ma az ünnepélyes áldás az alábbiak szerint történik (latinul) a Szent Kereszt ereklyével:
Solemnis Benedictio Crucis: 
Sacerdos: Adjutórium nostrum in nómine Dómini. 
R. Qui fecit caelum et terram. 
V. Dóminus vobíscum.
R. Et cum spíritu tuo.

Orémus.
Rogámus te, Dómine sancte, Pater omnípotens, aetérne Deus: ut dignéris benedícere hoc signum Crucis, ut sit redémium salutáre géneri humáno; sit solíditas fidei, proféctus bonórum óperum, redémptio animárum; sit solámen, et protéctio, ac tutéla contra saeva jácula inimicórum. Per Christum Dóminum nostrum. R. Amen. 

Orémus. 
Bénedic, Dómine Jesu Christe, hanc Crucem, per quam eripuísti mundum a potestáte dáemonum, et superásti passióne tua suggestórem peccáti, qui gaudébat in praevaricatióne primi hóminis per ligni vétiti sumptiónem. (Hic aspergatur aqua benedicta.) Sanctificétur hoc signum Crucis in nómine Patris, et Fílii, et Spíritus Sancti; ut orántes, inclinantésque se propter Dóminum ante istam Crucem, invéniant córporis et ánimae sanitatem. Per eúmdem Christum Dóminum nostrum. R. Amen. 

Itt kell megjegyeznünk némi kitérővel azt, hogy miért latinul közöltük a fenti áldás szövegét. A II. Vatikáni zsinat első dokumentuma (Sacrosanctum concilium), mely a liturgiáról szól, ezt írja: 
"36. 1. § A latin nyelv használatát, a részleges jog érvényben maradása mellett a latin szertartásokban meg kell tartani.
2. § Mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép számára anyanyelvének használata, nagyobb teret kell számára biztosítani. Ez elsősorban az olvasmányokra és a felszólításokra, bizonyos könyörgésekre és énekekre érvényes az alábbi fejezetekben erre vonatkozó részleges szabályok szerint.
3. § E szabályok keretén belül az anyanyelv használatáról és annak módjáról a 22. pont 2. §-a szerint a területileg illetékes egyházi tekintély hivatott a döntésre, melyet adott esetben a szomszédos, azonos nyelvű területek püspökeivel egyeztetni kell és az Apostoli Szentszéknek kell jóváhagynia, azaz megerősítenie.
4. § A latin szövegnek a liturgiában használt anyanyelvű fordítását az előbb említett, területileg illetékes egyházi tekintélynek kell jóváhagynia."
Ezzel együtt fontos tudnunk, hogy sok latin imádság, áldás, könyörgés szövegét magyar fordításban nem találjuk meg. 

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén meg kell említenünk (ebben a bejegyzésben) Boldog II. János Pál pápa két gondolatát. A "Salvifici Doloris" (apostoli levél az emberi szenvedés keresztény értelméről) című írásából idézünk két részt. Szent János evangéliumára jellemző az, hogy Jézus szenvedését dicsőségesen mutatja be, vagyis előre láttatja szenvedésének értelmét, a dicsőséget. (Templomunk oltárképe ez: Jézus keresztje, mellette Anyja, a másik Mária, a négy evangélista, és Jézus feje fölött a korona - a dicsőség jele.)
Következzék tehát az idézet a szentéletű pápától:
A szenvedés és Krisztus
Krisztus - Izrael népe körében kifejtett messiási működése közben - egyre közelebb került az emberi szenvedés világához. "Körüljárt és jót tett". Tevékenysége legfőképp a szenvedőkhöz szólt s azokhoz, akik segítségre vártak. Meggyógyította a betegeket, megvigasztalta a szomorkodókat, táplálta az éhezőket, embereket szabadított meg a süketségtől, vakságtól, leprától, a démonoktól és különféle testi fogyatékosságoktól. Három ízben keltett életre halottat. Minden emberi szenvedés - akár testi, akár lelki - érzékenyen érintette, s közben tanított. Tanításánakközéppontjába a nyolc boldogságot állította, amely azokhoz az emberekhez szól, akiket az evilági életben a legkülönfélébb szenvedések tesznek próbára: a "lélekben szegényekhez", a "megfáradtakhoz" s azokhoz, "akik éhezik és szomjazzák az igazságot", akiket "az igazságért üldöznek", amikor Krisztusért gyalázzák és üldözik őket s minden rosszat rájuk fognak - Máté evangéliuma szerint. Lukács kifejezetten említi azokat, akik "most éheznek".
Krisztus elsősorban azzal került közel az emberi szenvedés világához, hogy ő maga is vállalta a szenvedést. Nyilvános működése során nemcsak a fáradtságot, a hajléktalanságot, az értetlenséget tapasztalta meg - még a hozzá legközelebb állók részéről is -, hanem, mindezen túl, egyre áthatolhatatlanabbul fogta körül az ellenséges hangulat, s egyre nyilvánvalóbbá váltak az elpusztítására irányuló előkészületek. Krisztus tudatában van ennek, és sokszor beszél tanítványainak a reá váró szenvedésekről és halálról: "Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad." Krisztus küldetésének teljes tudatában néz elébe szenvedésének és halálának, hisz küldetésének épp így kell teljesednie. Szenvedésével kell elérnie, hogy az ember "el ne vesszen, hanem örökké éljen". Keresztjével kell leszállnia a rossz gyökeréig, amely az emberi történelembe, az emberi lélek mélyére nyúlik. Keresztjével kell véghezvinnie az üdvösség művét. És e műnek - az örök Szeretet tervében - megváltó szerepe van.
Krisztus ezért szigorúan megfeddi Pétert, amikor az arra akarja rávenni, hogy ne gondoljon a szenvedéssel és a kereszthalállal. S midőn a Getszemáni kertben elfogják és Péter karddal igyekszik védelmezni, Krisztus így szól hozzá: "Tedd vissza hüvelyébe kardodat... különben hogyan teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?" S azt is mondja: "Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?" Ez a válasz - az evangélium különböző pontjain vissza-visszatérő többi válasszal együtt - rámutat arra, mennyire mélyen áthatotta Krisztust ama gondolat, amely már a Nikodémussal folytatott beszélgetésben is elhangzott: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen". Krisztus üdvözítő erejének tudatában halad szenvedése felé, engedelmeskedik Atyjának, de főként abban a szeretetben azonosul Atyjával, amellyel az a világot és a világban élő embert szerette. Ezért írja később Szent Pál: "Szeretett és feláldozta magát értem".

A jövendölés beteljesedése: Krisztus szenvedése
Elmondhatjuk, hogy a fenti megfontolások egyenes úton vezetnek el bennünket a Getszemáni kertbe és a Golgotára. Itt teljesedett be a szenvedő Szolgának Izajás könyvében található éneke. Mielőtt azonban ezt az utat megjárnánk, olvassuk el az ének soron következő verseit is, amelyek prófétai módon elővételezik Getszemánit és a Golgotát. A szenvedő Szolga - s ez igen lényeges lesz Krisztus szenvedésének elemzésekor - egészen önként veszi magára a szenvedéseket, amelyekről ezt olvassuk:
"Megkínozták, s ő alázattal elviselte,
nem nyitotta ki száját.
Mint a juh, amelyet leölni visznek,
vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt,
ő sem nyitotta ki a száját.
Erőszakos ítélettel végeztek vele.
Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével?
Igen, kitépték az élők földjéből,
és bűneink miatt halállal sújtották.
A gonoszok közt adtak neki sírboltot,
és a gazdagok mellé temették el,
bár nem vitt végbe gonoszságot,
sem álnokság nem volt szájában."
Krisztus önként és ártatlanul szenved. Szenvedése magában foglalja azt a kérdést, amely bizonyos értelemben radikális módon jutott kifejezésre Jób könyvében. Krisztus azonban nemcsak magával viszi ugyanezt a kérdést (s teszi ezt még gyökeresebben, hiszen ő nemcsak ember, mint Jób, hanem Isten egyszülött Fia), hanem hordozza a kérdésre adható legtökéletesebb választ is. E válasz szinte magából a kérdésből következik. Krisztus nemcsak tanításával, az Evangéliummal felel a szenvedést s annak értelmét kutató kérdésre, hanem - mindenekelőtt - saját szenvedésével, amely szervesen és elválaszthatatlanul épül be az Örömhír tanításába. E tanításnak végső, szintézisteremtő szava a "kereszt tanítása", miként egy napon Szent Pál mondja majd: 
A "kereszt tanítása" egyszer s mindenkorra szóló valóságtartalommal tölti meg az ősi próféciában megjelenő képet. Krisztus nyilvános tanítói tevékenységének számos helye, szövegrészlete tanúskodik arról, miként fogadja el kezdettől fogva a szenvedést, amely az Atya akarata a világ üdvösségéért. A tanítás csúcspontjának azonban a Getszemáni kertben mondott imádság bizonyul. Szavainak - "Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te", s tovább: "Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint" - gazdag mondanivalója van. Annak a szeretetnek igaz voltáról tanúskodnak, amelyet az egyszülött Fiú engedelmességével ajándékoz az Atyának. Ugyanakkor szenvedéseinek igazságát is tanúsítják. Krisztus Getszemáni kertben mondott imádságának szavai a szenvedés igazsága révén tanúsítják a szeretet igazságát. Krisztus szavai tökéletes egyszerűségükkel alapjaiban erősítik meg a szenvedés emberi igazságát: a szenvedés mindannak a rossznak elviselése, amely előtt összeborzad az ember. Az ember - akárcsak Krisztus a Getszemáni kertben - azt kéri: "kerüljön el".
Szavai egyszerre tanúskodnak a szenvedés semmihez sem hasonlítható mélységéről és nagyságáról, amelyet csak az az Ember tapasztalhatott, aki maga az egyszülött Fiú. Arról a mélységről és intenzitásról árulkodnak, amelynek megértéséhez a fentebb idézett prófétai szavak segítenek hozzá. Persze nem tökéletes megértésükhöz (hiszen akkor be tudnánk hatolni a szenvedő Alany istenemberi misztériumába), de legalább annak a különbségnek (s egyben hasonlóságnak) felfogásához, amely minden lehető emberi szenvedés és az Istenember szenvedése közt fennáll. A Getszemáni kert az a hely, ahol éppen ez a szenvedés - a benne átélt rossznak a prófétai szavakban kifejeződő teljes valóságával - tárul fel, mintegy végleges módon, Krisztus lelki szemei előtt.
A Getszemániban elhangzottak után azután ott állnak a Golgotán kimondott szavak, amelyek elárulják az átélt kegyetlen szenvedésnek a világtörténelemben egyedülálló mélységét. Amikor Krisztus felkiált: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem", szavai nemcsak azt az elhagyatottságot fejezik ki, amelyről az Ószövetségben többször is hallunk, különösen a zsoltárokban, s közülük is főként a 22.(21.) Zsoltárban, amelyből az idézett szavak származnak. Azt mondhatjuk: ezek az elhagyatottságot panaszoló szavak Atya és Fiú elválaszthatatlan egységében születnek, mégpedig azért, mert az Atya "az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Ennek kapcsán mondhatja Szent Pál: "Ő azt, aki bűnt nem ismert, 'bűnné' tette értünk". Krisztus a szörnyű teherrel együtt annak a rossznak teljességét is átérzi, amit a bűn - az Istennek való hátatfordítás - foglal magában. Az Atyához való fiúi ragaszkodásának isteni mélységében emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító, az Istennel szakító ember szenvedését. De épp e szenvedés útján viszi végbe a megváltás művét s mondhatja el, midőn haldoklik: "Beteljesedett".
Hozzátehetjük azt is: betelt az Írás, végleg és ténylegesen valóra váltak a szenvedő Szolgáról szóló ének szavai: "Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel". Az emberi szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át: egybenőtt a szeretettel, azzal a szeretettel, amelyről Nikodémusnak beszélt Krisztus, azzal a szeretettel, amely úgy teremti a jót, hogy még a rosszból is képes megteremteni, épp a szenvedés útján, miként a legfőbb jót, a világ megváltását is Krisztus keresztje hozta meg: belőle nyeri lendületét, újra meg újra. Krisztus keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak. Benne kell újra felvetnünk a szenvedés értelmére irányuló kérdést, és mindvégig belőle kell kiolvasnunk a kérdésre küldött választ.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...