A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.

2011. szeptember 19., hétfő

„Ő a főpap, az oltár és az áldozat...” - az oltár teológiája I.

Kép forrása: benedictineoratory.com
Az Egyházban sokfelé kezdenek újra teret nyerni bizonyos fogalmak, és azok mögötti jelentéstartalmak (a liturgia során). Ilyenek a következő szavak: istentisztelet, gyülekezet, lakoma, asztal, terem... Ezekről nyilvánvalóan a protestáns testvéreink jutnak eszünkbe, az ő szóhasználatuk. Nos, két korszakot kell összevetnük máris, ahhoz, hogy majd mindent megérthessünk. Ez a barokk kor (reformáció és ellenreformáció), valamint napjaink.
Napjainkban igen nagy szerepet kapnak a "világiak" a liturgiában. Ez önmagában nem baj, ha rendezett módon történik. A civilek térnyerése mellett nem foglalhatunk állást, hiszen a probléma gyökere régebbre nyúlik vissza, mint azt gondolnánk. Okokat keresni lehet, és kell is, de azokon túlmutatva sokkal inkább a jó példa értéke lesz mérvadó.
Miért beszélünk a civilek, világiak szerepéről, és mit jelent térnyerésük? Nos, lássuk először azt, hogy a II. Vatikáni zsinat utáni liturgikus reform után milyen ún. kisebb rendek maradtak meg, melyet a papnövendék a szentelésére készülve „felvesz”. Ilyen a lektor- és akolitusavatás. Ezt követi a diakónusszentelés, majd a papszentelés. Létezik viszont állandó diakónus, vagy olyan akolitus is (esetleg lektor), aki nős, családos férfi. Tehát máris olyan ponthoz értünk, ahol nem tudjuk kettéválasztani a klerikusi és családos állapotot. Csak az „állandó” szócska jelzi, hogy miről is van szó. Megjelenésük egyforma: akár nős, akár nem, a stóla keresztbe van rajta (vagy a dalmatikát viseli) – diakónus esetében, akár palást is lehet rajta, felolvas, némelyik áldást ad (egyes vidékeken prefácót is felolvas...), jön-megy, végzi a liturgiát, látszólag olyan, mint a pap. Több egyházmegyében lektorokat és akolitusokat is avatnak, akik nős, családos férfiak.
A Zsinat utáni reform tehát egy új rendet adott a liturgia ünneplésében, viszont nem törölte el az előzőt. (Erre XVI. Benedek pápa hívta fel a figyelmet, akkor, amikor felteszi a kérdést: ki tiltotta meg a reform előtti liturgiát?) Nos, a rendkívüli forma szerint (ma így nevezzük, ez a Zsinat alatti és előtti liturgia) több kisebb rend is volt, amit a papnövendék felvett, készülve a papságra. Ilyen volt a szubdiakonátus, ostiarius, exorcista. Ezek a nagyobb rendek felvételének feltételei voltak.
Látjuk tehát azt, hogy a papságon kívül (természetesen legtöbb esetben annak feltételeként) milyen „rendek” vannak. Az a ’civil’ férfi, aki nem szeretne pap lenni, felveheti ezeket a rendeket, és szolgálhat az oltárnál. Az előbbi sorokból az tűnhet ki az olvasónak, hogy a civilek (nem klerikusok) ténykedése az oltárnál rossz, és ellenzendő dolog. Most leszögezzük, hogy nem. Csupán észre kell venni a különbséget, és nem adhatunk helyet a hangsúlyok eltolódásának. Az állítólagos paphiányban sokszor látni olyan papokat, akik körül vannak véve világi kisegítőkkel, szinte minden nap igeliturgia van, ám ők maguk a szentmisére „jól kipihenten” érkeznek. Ezeknek a gondolatoknak olvasása azért szükséges, hogy később megérthessük az oltár teológiáját, valamint a reformáció és a mai kor közötti párhuzamokat.
Még mindig ne essék szó a reformációról. Vessünk egy pillantást XVI. Benedek pápa Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdítására. Ebben az Eucharisztiáról mint forrásról és csúcspontról szól.
A pap nélküli vasárnapi összejövetelekről ezt mondja:

„75. Ha újra fölfedezzük a vasárnapi szentmise jelentőségét a keresztény életben, magától fölvetődik a pap nélküli közösségek problémája, akik számára lehetetlen a szentmise ünneplése az Úr napján. Meg kell mondanunk, hogy nagyon különböző helyzetekkel állunk szemben. A Szinódus mindenekelőtt azt ajánlja a híveknek, hogy még áldozatok árán is próbáljanak meg eljutni az egyházmegye olyan templomába, ahol biztosítva van pap jelenléte. Ahol viszont a nagy távolságok gyakorlatilag lehetetlenné teszik a vasárnapi szentmisén való részvételt, fontos, hogy a keresztény közösség összegyűljön dicsérni az Urat és megemlékezni a neki szentelt napról. Természetesen megfelelő oktatást kell kapniuk arról, hogy mi különbség van a szentmise és a pap nélküli összejövetelek között. Ebben az esetben az Egyház lelkipásztori gondoskodásának abban kell kifejeződnie, hogy felügyel arra, hogy a diakónus vagy az illetékes hatóság által megbízott világi hívő vezette igeliturgia a Püspöki Konferencia által e célra megalkotott és jóváhagyott szertartással történjék. Emlékeztetek arra, hogy az Ordináriusok jogköre áldoztatási felhatalmazást adni ilyen liturgiákhoz, gondosan mérlegelve az ilyen engedély célszerűségét. Továbbá úgy kell eljárni, hogy az ilyen összejövetelek ne támasszanak zavart a pap és a szentségek egyházi életben betöltött központi szerepét illetően. A világi hívők szerepének fontossága, akiket köszönet illet a keresztény közösségnek tett szolgálataikért, soha nem fedheti el a papok helyettesíthetetlen szolgálatát az Egyház életében. (vö. XVI. Benedek: Beszéd a Kanada-Quebeci Püspöki Konferencia ad limina látogatáson részt vevő püspökeihez (2006. V. 11.): L’Osservatore Romano, 2006. V. 12., 5.o.) Ezért éberen kell őrködni, hogy a papra váró közösségek ne adjanak helyt olyan egyháztani véleményeknek, amelyek nem felelnek meg az evangéliumi igazságnak és az Egyház hagyományának. Inkább legyenek kiemelkedő imádságos közösségek, melyek azért könyörögnek, hogy Isten küldjön számukra szíve szerinti papokat. Ezzel kapcsolatban megindító, amit II. János Pál pápa 1979-ben a papoknak szóló nagycsütörtöki levelében írt. Megemlékezett azokról a helyekről, ahol a diktatórikus hatalom megfosztotta papjától a népet, s ők egy templomban vagy kegyhelyen összejöttek, az oltárra helyezték a megőrzött stólát, elimádkozták a szentmise szövegét, de „a konszekráció helyén csöndet tartottak” annak bizonyságaként, hogy „mennyire vágyták hallani azt a szót, amelyet hatásosan csak egy pap ajkai tudnak kimondani”. Éppen ezért, tekintettel az eucharisztikus áldozatból fakadó páratlan jóra, kérem az összes papot, hogy legyenek készek a lehető legtöbbször felkeresni a rájuk bízott közösségeket, hogy nem maradjanak hosszú ideig a szeretet e szentsége nélkül.”
Nos, ez önmagában is ad elmélkedésre alapot, viszont tovább kell lépnünk. A pap hiányában szolgálatot teljesítő világi férfi nem tud (ontológiailag) a pap helyébe lépni. Jézus utolsó vacsorán elhangzott szavát pedig, miszerint: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (vö. 1Kor 11,24), nem is tudnák teljesíteni. Így a szolgálatuk, bár része a misztérium ünneplésének, mégsem helyettesíti azt, és teljesíti annak lényegi szerepét. Szolgálatukat nem lehet azzal mérni, hogy kisebb-e vagy nagyobb-e, hanem annak megértésében segíthet, hogy a pap „Krisztus személyében” cselekszik a liturgiában. Ezért a világi kisegítők (akolitus, lektor, kántor, kisegítő, állandó diakónus) csakis ennek teljes tudatában, alázattal léphet az oltárhoz. Ő nem mondja azt sem, amit a pap a „lépcsőn” mond: „Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui laetificat juventutem meam.”
Ennek a mondatnak teológiája máris rávezet minket a következő gondolatra, vagyis arra, hogy az oltárnál kivel találkozunk, ki van ott jelen. Isten, a Szent. A szentély különálló hely, a keleti egyházban ikonosztázion, nyugaton pedig diadlív, illetve rács választja el a hajótól. „A hajónak a szentélytől való ilyen elválasztása jól kifejezi, hogy Krisztus földi Egyháza még úton van az örök haza felé, ám élő kapcsolat fűzi az égi Egyházhoz, s a konszekráció és főleg az áldozás pillanatában a hajóban tartózkodó hívek már mintegy az örökkévalóságba emelkednek.” (Barsi Balázs: A szentély, in: Barsi Balázs – Földváry Miklós István: „Belépek Isten oltárához”, 53.)
A zsidóság liturgiájában meghatározott volt az is, hogy ki léphetett be a szentek szentjébe. Mózesnek pedig egyenesen ezt mondja az Úr: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” (Kiv 3,5) Tehát ahol Isten van jelen, ott az ember leveti önmagát, teljesen kilép önmagából, és Istenhez akar menni, leborulni előtte. Amikor Istent megvalljuk, kénytelenek vagyunk kilépni saját, jól berendezett világunkból, és sarunkat levetve kell kimondani: „Én Uram és én Istenem!” Ki lehet ennek igazában tudatában? Az, aki rátette életét az apostolutód kezére (kezébe), és kimondta Krisztusnak a jegyes igenjét. Aki átadja életét (leveszi saruját), „elhagyja atyját és anyját”, nem fordul vissza, ha „rátette kezét az eke szarvára”. A római rítus rendkívüli formájában csodálatos jel az, amikor a papszenteléskor a szentelendő kezét összekötik, és kezében a kehellyel a püspök elé járul. (Ő akkor és azután is „ezt teszi” az ő „emlékezetére”.) Először a püspökkel (Jézussal), majd Jézus személyében bemutatja Jézus áldozatát az oltáron, vagyis magán Krisztuson. Ennek teológiáját tárjuk fel a következőkben.
Most még egy dolgot kell megfigyelnünk. A reformáció időszakában igyekeztek háttérbe szorítani az áldozat fogalmát... 
Amikor az Egyházban szolgáló papok és püspökök szeme előtt egyre inkább a vagyon, pénz, ügyeskedések lebegnek, és ennek kihatása mélyebb nyomot hagy a hívőkben a vártnál, akkor felmerül a reformok és a változás igénye. Az Egyháztól elsősorban azt kívánja meg a minden kor embere, hogy azt adja, ami a ’feladata’, vagyis Isten Igéjét hirdesse és megszentelje a híveket az életet adó szentségek által. Jézus Krisztus keresztáldozata és az Eucharisztia az, ami élteti az Egyházat (mely ugyanaz mindig).[1]
A reformáció előzményeihez tartozik az erkölcsi reformok szükségessége is. A pápa tanításának érvényessége felől nem voltak kétségek, viszont a jogi rendszert és a bürokráciát nem tartották már alkalmasnak. A sok botrány, a kínos ügyek, igazságtalanságok és a sokszor nem keresztényhez illő viselkedés megnyilvánulásai oda vezettek, hogy az emberek egyre sürgetőbbnek érezték a reformációt.[2]
A reformáció nagy alakjai, Luther és Kálvin elsősorban azt akarták, hogy az Egyház ne a szertartások és templomi események összességét (rendszerint túlzó pompáját) jelentse, hanem kerüljön ki az emberek közé is, és köztük élve hirdesse az evangéliumot. Luther kifejezetten küzdött az egyébként még akkor sem divatos Biblia-olvasásért. Szándéka volt, hogy a Szentírás eljusson minden emberhez. Ez természetesen ismét egy túlzó és szélsőséges álláspont volt, hiszen a ’csak’ szó itt is bekerült Luther fogalomtárába: csak a Szentírás.
Luther legfontosabb tételeit három pontban lehet összefoglalni: a sola Scriptura elve (csak a Szentírás), justificatio sola fide (megigazulás egyedül a hit által), sola gratia (csak a kegyelem). A hagyomány és a tanítóhivatal számára szükségtelen, hiszen elvei alapján a Szentírás önmagában képes arra, hogy feltáruljon benne az igazság. Szerinte a bűnök eltörlése nélkül is megigazult az ember Krisztus érdemeire való tekintettel. A kegyelem hosszú folyamat eredménye az emberben. Luther minden emberi közvetítést elvet a kegyelemmel kapcsolatban. A szentségek számát is ezért csökkenti.
Kálvin a Luther utáni nemzedék tagja. Csökkentette az Úrvacsorák számát. Magányos természete és a tudományban való igényessége többek elől elzárta, és kialakította benne a makacsságot. „Kálvin átfogóbb hatása elsősorban teológiai rendszerének és bibliamagyarázatainak tisztaságán alapult.”[3] Kifejezett tanítása volt Isten gondviselése, mely minden eseményben megjelenik.
Kálvin fő műve az ’Institutio Christianae religionis’. Ez a protestánsok számára ugyanazt jelenti, mint a katolikus teológiában Aquinói Szent Tamás Summa-ja. Szerinte a kenyér és a bor csupán eszközök, melyek segítségével Krisztus lényegében részesülünk, valóságosan részt veszünk a megtestesült Isten nekünk nyújtott javaiban. Rendszerének központjában azonban az eleve elrendelés tana áll: Isten öröktől fogva, függetlenül az ősbűntől, némelyeket örök boldogságra, másokat örök kárhozatra választ ki.
Tanítása az volt, hogy „Krisztus nem az egész emberiségért halt meg a kereszten, hanem csak a választottakért; Isten nem üdvözít minden embert;...”[4] Talán ezért is redukálta az Úrvacsorák számát, melyre nem mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus keresztáldozatának vértelen jelenbehozatala lett volna. Teológiailag pedig állíthatjuk, hogy akkor igaz az az elmélet, hogy a templomok berendezésének ehhez kell igazodnia. Ha nincs kapcsolat a megváltás misztériumával az események szintjén sem, akkor nincs szükség a mennyeiek megjelenítésére sem, így a mennyei liturgiának nem lesz előképe a földi liturgia sem.
A megújulás igénye kifejeződött a pápák gondolataiban is. VI. Hadrián (1522-1523) például az első jelentős alak. Ő még Rotterdami Erasmussal is találkozott az egyházszakadás ügyében. A pápai kúria luxuskörülményeinek megszüntetését is szorgalmazta. “Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy elsőként a kúria kerüljön megreformálásra, ahonnan ez a baj nagy valószínűséggel származott, hogy miképpen belőle terjedt szét a romlás minden alattvalóra, úgy belőle áradjon ki mindenkire a gyógyulás és a reform is.”[5] – fogalmaz a pápa. Ez a gondolat a Trentói zsinattól sem maradt távol. Azonban nem állítható, hogy a protestáns reformátorok csupán a kúria életmódját támadták volna. Luther számára a szentmise áldozati jellege is kérdéses volt, és még számos teológiai problémája is volt.
„Jóllehet a kortárs történészek kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a reformáció közvetlen okait nem az egyházi állapotok romlottságában kell keresnünk, mégis kétségtelen, hogy ez a valóságos romlottság jelentősen megkönnyítette a forradalom elterjedését. Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy a Német Birodalomban tapasztalható erkölcsi hanyatlás legalább olyan súlyos volt (ha nem még súlyosabb), mint Itáliában. A Birodalom főpapsága kizárólag a nemesség soraiból került ki. A püspökök és a kanonokok életvitele meglehetősen világias volt: szentmisét ritkán végeztek, idejük nagy részét vadászatoknak és mulatságoknak szentelték, s igyekeztek minél több egyházi javadalmat megszerezni.”[6] Az Egyházzal szembeni kritikák és főleg hitetlenségek (eretnekségek is) akkor kapnak nagyobb hangsúlyt, ha az Egyházban szolgáló papok és püspökök kikezdhetőek, lehet bennük látványos és elítélhető bűnt találni. A mai támadások az Egyházzal szemben ezt juttatják eszünkbe. Egy nem hívő és elégedetlen világban csupán ’olaj a tűzre’, hogy a papság és a püspökök egy része erkölcstelen életmódot él, vagy élt ötven évvel ezelőtt. Ezt hívjuk támadási felületnek.
Erre volt válasz a katolikus megújulás.
Az ellenreformáció időszakát és jellegzetességeit is meg kell vizsgálnunk. A reformáció mindenféleképpen óriási tömegeket vonzott, hiszen az Egyházban tapasztalttal ellentéteset, ha úgy tetszik ’vonzóbbat’ ajánlott. A „történelem ismétli önmagát” mondás jut eszünkbe ezen a ponton: amikor napjainkban támadások és botrányok övezik az Egyház munkáját, sokakat el lehet téríteni egy másik, ’enyhébb’ irányba. Ugyanezt mondhatjuk majd az ellenreformáició bemutatása után is: hiszen ahol értékeket és a valódi igazságot mutatják fel, ott is áramlanak az emberek. Ezért talán hasonló kort élünk, amikor sokan eltávolodnak, de sokan vissza is térnek az igaz és egyetlen Egyházba.
Az ellenreformáció elnevezés mindenféleképpen a protestáns törekvésekre, a reformációra utal. Jobban tesszük, ha katolikus megújulásról beszélünk. A reformáció és ellenrefomáció egymásra gyakorolt kölcsönhatása viszont szintén nem elhanyagolható.
A megújulásban a szerzetesrendeknek volt a legnagyobb szerepük. Minden megújulás idején vagy új rendek jöttek létre, vagy pedig a már meglévők lettek megreformálva. A XVI. Század közepén ilyen megújuláson ment keresztül például a ferences rend. Megújítójuk munkálkodását később a pápa is elismerte, és így jött létre a kapucinusok rendje. A megújulásban benne rejlett egy óriási igény, miszerint képzettebb, fegyelmezettebb papságra tartottak igényt. „Ha megvizsgáljuk, mi volt a katolikus reformációban mindenütt megjelenő egységes reformgondolat, azt látjuk, hogy az nem más, mint egy képzettebb papság igénye: képzettebb és fegyelmezettebb, ... elszánt, önfeláldozó és missziói lelkületű papok, képzett gyóntatók, a papi nőtlenséget megtartók, aszketikus, tanítani képes és kanonikus öltözéket hordó klerikusok, ... kiválóan műveltek és nem merülnek el a világban – ez volt a nagy cél.”[7] Az elvárások nagyok voltak – mondhatnánk –, ám mégis őszintének és jogosnak tűnnek. Szent Péter apostol szavai nyomán valóban szüksége van az Egyháznak a képzett és elkötelezett papságra, akik felemelik a hívő népet Istenhez: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.”[8]
A katolikus megújulás kétséget kizáró módon legjelesebb vezéralakjai a jezsuiták voltak.

Írásunkat folytatjuk...


[1] Vö. II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia
[2] Vö. Chadwick, Owen: A reformáció, Osiris, Budapest, 1997, 12.
[3] Uo. 86.
[4] Uo. 89.
[5] idézi Deák Hedvig: Egyháztörténelem III. jegyzet, 43.
[6] Uo. 49.
[7] Chadwick, Owen: A reformáció, Osiris, 1997, 247.
[8] 1Pét 3,15
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...