A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.

2011. szeptember 30., péntek

Megfejtés - III. Béla király

Az utolsó szavazás kérdése a honlapon egy szoborhoz kapcsolódott. Ez a szobor III. Béla királyt ábrázolja, és templomunk mellett áll. Csíkszentmihályi Róbert alkotása süttői mészkőből. 2000 őszén Györffy György Széchenyi-díjas történész leplezte le, és mondott ünnepi beszédet. 
III. Bélára emlékezünk ma este is. Idézzük fel alakját most a honlapon. 
III. Béla 1148-1149 körül született, és árpád-házi magyar királyként 1172-től egészen haláláig uralkodott. Apja II. Géza magyar király, anyja Eufrozina kijevi hercegnő volt. Mivel az elsőszülött III. István volt a trónörökös, Bélának jutott a Magyarország és Bizánc kapcsolatát erősítő szerep. Ennek érdekében – és a két ország szövetségének zálogaként – a bizánci udvarba költözött, felvette az Alexiosz nevet és eljegyezte a bizánci császár Mária nevű leányát. Új méltóságot létesítettek kedvéért, így ő lett a császár után a második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították.
I. Mánuel bizánci császárnak később fia született, ezért Bélát megfosztották méltóságától, jegyességét pedig felbontották. Kárpótlásul I. Mánuel feleségének féltestvérét, Châtillon Anna antiochiai hercegnőt vehette feleségül. Mánuel oldalán harcolt testvére, III. István ellen. 1172 tavaszán hazaérkezve szembesült azzal, hogy a Bizánchoz fűződő kapcsolatai miatt nem osztatlan a támogatottsága, mivel egyesek – saját anyja is – öccsét, Gézát látták volna szívesen a trónon, ezért Béla félreállította testvérét; miután Géza fellázadt, börtönbe záratta.
Béla és Mária házasságában hét gyermek született, köztük a szintén király II. András. "Szent királyok" nemzetsége az Árpád-ház, hiszen III. Béla három szentnek is az őse: Szent Erzsébet, Szent Margit és Szent Kinga.
III. István 1172. március 4. én bekövetkezett halála (egyes feltevések szerint mérgezés miatt hunyt el) után Bélának ajánlották fel a koronát. Béla ugyan örömmel tért haza, de a császártól nem haraggal vált el. Fiatal lévén tele ambíciókkal valamint felesége biztatása is elősegítette, hogy elszakadjon Bizánctól. Bár uralkodását szinte azonnal megkezdte megkoronázására csak 1173. január 13. került sor. Ennek egyik oka az is volt, hogy az esztergomi érsek nem vállalta a koronázást, így Béla ügyesen taktikázva a pápától kért engedélyt, hogy a kalocsai érsek megkoronázhassa.
III. Béla külpolitikája két időszakra osztható, egy óvatos, csendesebb időszakra mely 1180-ig, vagyis Manuel császár haláláig tartott. Ezen időszak alatt ugyan Bizánccal szemben megvédte a magyar érdekeket, de amikor a normanok veszélyeztették nagyhatalmi törekvéseikkel a Balkánt, így Bizáncot is Béla király a császár oldalára állt. Magyarország nem vált Bizánc hűbéresévé.
Nagyon jelentősen fejlődött a magyar-francia kapcsolat, ami megmutatkozott politikai, kulturális és egyházi területeken is. Ekkor jelentek meg Magyarországon a cisztercita szerzetesek. Béla monostorokat alapított: Pásztó, Zirc, Pilis, Szentgotthárd helységekben.
1181-től elrendelte az írásbeliséget, ami azt jelentette, hogy mindent írásban kellett rögzíteni, ennek intézményrendszere a kancellária lett. Minden elé kerülő ügyet írásba foglaltatott. Ebben az időben élt és dolgozott az udvarban Anonymus, ekkor foglalták írásba a Halotti beszédet. Később Anonymus írta meg a honfoglalás történetét: Magyarok tettei (Gesta Hungarorum) címmel.
Második feleségének, Margitnak köszönhetően az udvarban Becket Szent Tamás (1118-1170) canterburyi érsek tanai hatottak. Mutatja ezt az is, hogy a király jövedelmeiből megépült az esztergomi palota és székesegyház is. III. Béla igazi és méltó örököse a szentistváni műnek. Tökéletest viszonyt alakított ki az egyházzal, bár az egyház fölötti jogokat ő gyakorolta, a Szentszék mindenben támogatta. 
1192-ben Béla kieszközölte III. Celesztin pápánál (1191-1198), hogy I. Lászlót szentté avassák. 
A Magyar Királyság III. Béla uralkodása alatt elismert európai nagyhatalommá fejlődött, erős, független központi irányítással.
1196. április 24-én halt meg, Székesfehérvárott temették el. Csontváza ma a budai Nagyboldogasszony Templomban van, piszkei vörös mészkőből készült sírköve pedig Székesfehérvárott van kiállítva. 
Források: Wikipedia, Lovagok.hu, Doksi

2011. szeptember 29., csütörtök

"Áldjátok az Urat, angyalai"

A két videón az a zsoltár hallható, amelyből a mai szentmise introitusának szövege van. Az elsőt ortodox dallamon halljuk:

A következő videó Aranyszájú Szent János liturgiájából való:

2011. szeptember 27., kedd

Ünnepség III. Béla tiszteletére és emlékkonferencia

Szeretettel meghívjuk Önt a III. Béla király tiszteletére rendezett megemlékezésre, valamint a Gerevich László születésének 100. évfordulójára rendezett emlékkonferenciára. 
Program:
17.30: Ünnepi szentmise (Gerevich Lászlóért)
18.15: Főhajtás III. Béla király szobra előtt
18.30: Benkő Elek régész előadása: Gerevich László és a pilisi apátság
19.00: "Erkel-emlékek nyomában" c. kiállítás megnyitó előadása: Dr. Messik Miklós, a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület elnöke (A kiállítás helyszíne: Kántorház)
Időpont: szeptember 30. péntek

A falu határában lévő ciszterci apátságot III. Béla király (1172-1196) alapította 1184-ben. Falunk plébánosa,
Ackermann Kálmán atya szervezte meg 27 évvel ezelőtt az alapítás 800. évfordulóján tartott ünnepséget. Az ünnepi szentmisét akkor Lékai László bíboros mutatta be. 

Gerevich László fő kutatási területe a középkori magyar régészet és művészettörténet volt. A pilisi ciszterci apátságról szóló összefoglaló munkájában (Gerevich, 1984) így ír:
"Nyugaton e fölosztott díszítésű padlóburkolat szokatlansága keltette föl az Album tanúsága szerint Magyarországon megbízással járó Villard de Honnecourt érdeklődését, mert a téglány alakú mezőkre osztott díszítés öt mintáját lerajzolta, melyből négy alapmintát lehetett azonosítani a pilisi bekarcolt mintájú padlóburkoló téglával és padlótégla-mozaikkal; köztük olyan ritka is elterjedt, mint a piskótaminta. Alig lehet kétségünk afelől, hogy látta az éppen elkészült pilisi templomot, sőt, hogy megbízását éppen itt végezte el."
1954-ben Kossuth-díjat kapott. 1997-ben hunyt el. A pilisi apátság teljes feltárása szívügye volt. Bízunk abban, hogy a jövőben is akad olyan, aki a kövek feltárását megújulásnak és erőnek tekinti. "Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni." (Lk 19,40)

Jelenleg is megtekinthető a középkori kutatásairól szóló kiállítás a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában.
"Száz éve, 1911. április 7-én született a magyar középkorkutatás kiemelkedő alakja, Gerevich László, amely alkalomból a Budapesti Történeti Múzeum és az MTA Régészeti Intézete 2011. április 15-én nyíló közös kiállítással és tudományos üléssel emlékezik rá." A kiállítás október 16-ig tart. 

2011. szeptember 26., hétfő

„Ő a főpap, az oltár és az áldozat...” - az oltár teológiája II.

Az oltár teológiájáról szóló első bejegyzésünkben kitértünk a kisebb rendekre, valamint a pap nélküli szertartásokra. Az oltárnál a pap Krisztus személyében bemutatja az áldozatot, Krisztus áldozatát "vértelen módon a jelenbe hozza". Ennek megértése szükséges az oltár teológiájának (oltár és áldozat) megértéséhez, valamint a liturgikus cselekmények minőségének megértéséhez. Kitértünk a reformáció problémájára is, és párhuzamot kell vonnunk az akkori és a mostani idők között. Az Egyházban történő megújulást nagy hitehagyás és reformációs törekvések előzték meg. 
A második részben az ellenreformáció jeles alakjairól essék szó. Ennek során fontos a Trentói zsinat megemlítése is.
A Trentói zsinat

Mielőtt a katolikus megújulás vezéralakjaira figyelnénk, vessünk egy pillantást a megújulás legjelentősebb eseményére, a Trentói zsinatra, mely a II. Vatikáni zsinatig lényegében meghatározta az Egyház arculatát. III. Pál pápa 1536-ban hívja össze a zsinatot Mantovába. (Ő egyébként már a zsinat előtt jelentős reformokat hajtott végre az Egyházban.) A helyszín nem felelt meg különféle okok miatt, és így esett a választás Trentóra. A zsinat új időpontjaként az 1542 lett megjelölve, de egy újabb háború ismét felborított minden elképzelést. Végül 1545. decemberében megnyitották a zsinatot. 1547-ig tartott az első szakasza, melyben elfogadták a Szentírásról és Szent Hagyományról szóló határozatot, visszautasították a lutheri sola scriptura elvet. Határoztak a szentségekről is, valamint téma volt a megigazulás. 1547-ben Bolognába helyezik át a zsinatot, mivel pestis tört ki. Ezután nem születtek határozatok, és 1549-ben fel is függesztették a zsinatot. Ezután 1551-ben kezdődött a második szakasz, melyet III. Gyula pápa vezetett. Megalkotásra kerültek az Eucharisztiáról, a bűnbocsánatról és az utolsó kenetről szóló dogmatikai határozatok, valamint a püspöki hatalomról, a papság erkölcseiről és a javadalmak adományozásáról szóló egyházfegyelmi dekrétumok. 1552 tavaszán a szövetségbe tömörült protestáns fejedelmek lerohanták Dél-Németországot, így a zsinat biztonságát veszélyeztették. A zsinati atyák úgy döntöttek, hogy felfüggesztik a zsinatot. A zsinat harmadik szakasza 1561-63 között volt, IV. Piusz pápasága alatt. Ekkor döntöttek a két szín alatti áldozásról, a szentmise áldozati jellegéről, valamint a latin nyelvről. A püspöki hatalomról és kötelezettségekről is szó esett. Döntöttek az egyházmegyei szemináriumok létrehozásáról, elrendelték az egyházmegyei zsinatokat. A házassággal kapcsolatban kijelentették, hogy az felbonthatatlan szentség. Az utolsó szakaszban pedig a tisztítóhelyről, a szentek tiszteletéről, a búcsúkról és a szerzetesekről határoztak. IV. Piusz pápa a Benedictus Deus kezdetű bullájával zárta le a zsinatot és megerősítette annak határozatait.
Jelentős fogalom a zsinat során és utána az egységesítés. Egyetlen Biblia (annak V. Szixtusz és VIII. Kelemen alatt revideált változata, a Sixto-Clementina), egyetlen liturgia, a római misekönyv (V. Piusz-féle), és egyetlen törvénykönyv (a XIII. Gergely alatt felülvizsgált Corpus Iuris Canonici). Mindez az Egyház eddig talán még ennyire nem látott egységét és katolikusságát volt hivatott építeni és kifejezni.[1]
A zsinat a megújulást és megerősödést segítette elő. A korszak szentekben is bővelkedik, akik megérezték a megújulás szükségességét, valamint az Igazság elkötelezett munkatársai lettek[2]. Avilai Nagy Szent Teréz a zsinat ideje alatt már élt, de annak lezárása után halt meg tizenkilenc évvel. Misztikus apáca volt, akit Isten kiragadott a földi kötöttségből, viszont az Egyház megújulásához ez nélkülözhetetlen volt. Teréz tudta, hogy a szent áldozat, melyet a pap bemutat, valóban Krisztus áldozata. Isten legnagyobb ajándéka saját Fia volt számunkra. Az Oltáriszentségben pedig ő közöttünk maradt. A szent Kenyér naponta megerősít minket, és benne hagyjuk, hogy az Atya akarata átjárjon minket.[3] Ez volt a megújulás egyik alapgondolata, mely a művészetben erőteljesen megvalósult.
Összességében elmondható, hogy a trentói határozatok hiteles és kielégítő választ adtak a hitújítók állításaira.

A jezsuiták és az ellenreformáció

Az ellenreformációban a jezsuitáknak nagy szerepük volt. Mindenek előtt meg kell állapítani, hogy az ellenreformáció egyik alappillére, a trentói zsinat tanítása kiemelten foglalkozik az Eucharisztiával. Az oltár az Eucharisztia megjelenésének és őrzésének is helyszíne volt a barokk korban. A zsinat határozottan állítja, hogy az Eucharisztia színei alatt „Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és ember, igazán, valóságosan és lényegileg jelen van”.[4] Az Eucharisztia hitünk felfoghatatlan misztériuma, melyben tehát jelen van „istenség és emberség”. Ennek kifejeződése is megtapasztalható (látható) a barokk oltárok művészi értékében. Ez a végtelen nagy misztérium a reformáció hatására sok helyen elhalványodott, a megértés lehetősége is eltűnt. A jezsuiták ebben is nagyot alkottak, hiszen megpróbálták emberi módon a művészet által kifejezni, hogy „mekkora”, milyen „dicsőséges” Jézus Krisztus, az Eucharisztiában köztünk lakó istenség.
A zsinat annyiban nem hozott újat, hogy az Oltáriszentség őrzésére és ennek méltóságára már korábbi zsinatok is nagy hangsúlyt fektettek. Megőrizte az elődök véleményét abban, hogy az Oltáriszentséget méltó módon kell őrizni. Ez a felfogás a barokk korban szinte szószerinti értelmezést nyert: a dicsőséget és az istenséget is hangsúlyozandó, díszes tabernákulumok jöttek létre, melyek az Eucharisztia őrzését szolgálták. Ugyanakkor ez része az oltárnak, amelyen „létrejön” a pap szavai által, a Szentlélek által „a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak teste és vére”. Ez a kettősség (nem duplikálás) kifejeződik a jezsuiták teológiájában és művészetében.
A reformációval nehéz volt szembeszállni, mivel óriási károkat okozott. Európában Genf számított a reformáció központjának, hiszen Kálvin fő alakja volt a „mozgalomnak”. Angliában is sikert aratott a reformáció a király (VIII. Henrik) viselt dolgai miatt, valamint a teológiai fogalmak tisztázatlansága miatt is. Nyugat-Európa 60 millió lakosából 20 millió csatlakozott a reformációhoz. Ez a személyveszteség jelentős kár volt, mely természetesen lelki és szellemi válsággal, romlással is járt. Látjuk azonban a későbbi évek történelméből, hogy az Egyház számára komoly lelki megújulás időszaka követte. Nem állítható tehát, hogy a reformáció végleges pusztítást végzett volna, de ezt csak erősíti a péteri szikla gondolata...[5]
A jezsuita rend nem a reformáció ellen jött létre. A rendet 1540-ben III. Pál a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullával hagyta jóvá Jézus Társasága néven. Ekkor még a bulla meghatározta a rend létszámát hatvan főben. Ez három év múlva már megváltozott, és nem határozott meg létszámkeretet.
Loyolai Szent Ignác (1491-1556) a jezsuita rend alapítója. Nemesi családban született, és ifjú korától kezdve kedvelte a katonáskodást, fegyverforgatást. 1521-ben a franciák elleni küzdelem során megsebesült a lába. A többszöri műtétek sikertelensége után deformálódott a jobb lába, így nem katonáskodhatott már többet. Betegágyán a „Krisztus élete” című könyvet olvasta. Egyik álmában pedig megjelent neki Szűz Mária. Ekkor határozta el, hogy szentté válik. Először Jeruzsálembe zarándokolt, és még útja során is kétségek gyötörték, testi-lelki kínok és nehézségek lettek úrrá rajta. Megírta a Lelki gyakorlatok első vázlatát. Ebben leírja a lelkigyakorlat végzésének módját is. Célja elsősorban az akarat átformálása volt, hogy aki elvégzi a lelkigyakorlatot, az új életet kezdjen, mely az Egyház tanításában és a rendelkezéseknek való engedelmességben járható.
A körülötte lévő néhány társával Palesztinába kívánt menni a törökök megtérítésére. Ekkor tettek fogadalmat, hogy ha ez nem sikerül, akkor a pápa rendelkezzék fölöttük. A térítés nem sikerült, így maradtak Itáliában. 1539-ben alakult meg a Jézus Társasága, melynek elsődleges célja az volt, hogy az írástudatlanokat megtanítsák és elvezessék Isten törvényére. Emellett céljuk volt a hit oltalmazása és védelme, a hívek lelki fejlődésének segítése. Ennek eszköze volt az alapító Szent Ignác által előtérbe helyezett lelkigyakorlat. Feladatuk főleg négy területen bontakozott ki: a missziók, oktatás, tudomány, lelkipásztorkodás. Tudományos tevékenységük által a skolasztikus gondolkodás megújításában volt jelentős szerepük. Lelkipásztorkodásukban kiválóak voltak a missziókban, prédikálásban és lelkigyakorlatok tartásában. Optimisták voltak, és védelmezték az emberi értékeket. „Senkinek sem engedte meg, hogy egészségét veszélyeztetve gyakoroljon önfegyelmet. Amikor felfedezte, hogy néhány fiatal aszkéta túlzásba vitte a böjtölést, arra kötelezte őket, hogy a jelenlétében egyenek. Embereinek alkalmasnak kellett lenniük a világban végzendő kemény munkára. A jezsuiták sikere jórészt abból fakadt, hogy a régi szerzetesi eszményeket az új nemzedék igényeihez igazították.”[6]
Szent Ignác volt a rend első elöljárója is. 1541-ben választották meg általános elöljáróvá.
„A jezsuiták mindenütt a pápai hatalom előharcosai.” Nem illeszkedtek be a társadalomba, amelyben működtek, miként tették ezt más rendek, és papok. Nem lehetett családjuk, barátjuk, házuk... „A jezsuiták sohasem az egyház, hanem mindig a pápa szolgálatában álltak.”[7] Tevékenységük eredményessége abban rejlett, hogy hithűek voltak és nem akartak mást hirdetni, mint amit az Egyház a kezdetek óta hisz.
„A Jézus Társaság születése egybeesett a reformáció kibontakozásával és terjedésével. A XVI. században a pápa a jezsuitákra bízta azt a feladatot, hogy védjék és terjesszék a trentói zsinat tanítását, képezzenek e mindennél fontosabb misszióra megfelelő teológusokat. A jezsuiták tehát kezdettől a katolikus megújhodás élharcosainak számítottak.”[8]
Magyarországi megtelepedésükben Oláh Miklós esztergomi érseknek volt nagy szerepe. Ő a Trentói zsinat elképzeléseinek megvalósításához kérte a szerzetesek segítségét, mivel ők a zsinaton igen tevékenyen vettek részt. A pápai primátus kérdése és értelmezése még a zsinat idején nem volt annyira egyértelmű a jezsuiták számára, mint utána. Az egyházat a reformáció a hit terén támadta – erre kellett válaszolni, illetve a hitet megvédeni. Tudományos tevékenységük alap volt a jövőnek, melyben a képzett fiatalok és a képzett fiatal papok egyaránt az Egyházat tudták építeni és szolgálni, mely az egyetlen, katolikus és apostoli Egyház. „A magyar fiatalok képzése akkor vált megalapozottá, amikor XIII. Gergely – többek között a jeles Szántó István kezdeményezésére – 1580-ban összevonta a római Collegium Germanicumot a Collegium Hungaricummal. 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem megbízásából a jezsuiták hittudományi, bölcsészeti és jogi akadémiát nyitottak és vezettek Kolozsvárott. Magyarországon a XVI. század végén jelentek meg újból, rendházat létesítve Znióváralján és Vágsellyén. 1615-ben ismét megnyitották a nagyszombati kollégium kapuit. Ezt 1635-ben Pázmány Péter egyetemi rangra emelte.”[9]
Vallási tevékenykedésük mellett, vagy éppen azzal együtt elmondható a jezsuitákról, hogy minden téren az emberek előmenetelét, lelki és szellemi fejlődését akarták elérni. „A jezsuiták színdarabjai voltak az első magyarországi oskoladrámák.”[10] Ezek elsősorban a szentek életét mutatták be. Így tehát elmondható, hogy megtalálták a templomon kívüli módját is annak, hogy „népszerűsítsék” az Egyházat, „életszagúvá” tegyék azt, ami bent a templomban történik. Olyannyira küzdöttek azért, hogy az emberek megértsék az Egyház tanítását, hogy a barokk kornál jobbat talán nem is találhattak volna... Hiszen a szent térbe bekerülnek az angyalok, szentek ábrázolásai életnagyságban vagy még nagyobb méretben, és a szakrális tér kitágul a freskók, festmények által.
A liturgiát is nagy gonddal ápolták és tartották meg: „Különös gondot fordítottak a páterek szertartásaik, körmeneteik fényére, pompájára. Kivilágítások, díszkapuk, mechanikai újítások tették emlékezetessé a jezsuita szentek, Loyola és Xavéri Szent Ferenc ünnepét.”[11] A magyarországi jezsuitákról elmondható, hogy ezzzel is a hitélet fellendítésén fáradoztak. „Honi rendtársaink, akik az istentisztelet fényével, mint hatásos tényezővel élesztették fel a hitéletet.”[12] A barokk stílus szakrális megnyilvánulása elsősorban a hit felébresztésének céljából jött létre. A jezsuita rend támogatta azt az elképzelést, miszerint minden réteget nevelni kell a hit útján, és ezt (mint képzett teológusok) jól tudták, hogy csakis antropológiai módon lehet elérni. Az ember vágyát a „mennyország felé” kell irányítani. Istenre kell ’éhezővé’ tenni a lelket, aki belépve „Isten oltárához” egy szeletet kap a mennyei liturgiából, vagyis Isten örök országából.
Ebben az időszakban számos csoda is történt a szentek vagy a Szűzanya közbenjárására. Ezek is kedvező hatással voltak a jezsuiták missziós tevékenységére. Amikor a rend száz éves lett, 187 tagja volt Magyarországon és 700 könyvet adtak ki.
Mivel a művészeti irányzat terjeszkedésében jelentős szerepe volt az aktuális hatalomnak, a jezsuita rend hűséges volt tevékenykedése által a Habsburg-uralomhoz. „A jezsuiták a Habsburg-birodalom hűséges hívei, minden főherceg születésekor hálaünnepet tartottak.”[13]
A jezsuiták kimagasló műveltsége és a megújulásban tanúsított szerepe minden területen meglátszott. A megújulás az erkölcsi megújulásban is rejlett, de szükséges volt hozzá a papság megfelelő neveltetése és képzettsége is. A lelkek épülésére az igaz egyházi szellemet sugároztatták ki, és az összes műfajban (építészet, festészet, szobrászat) az igaz templomi típust juttatták érvényre.[14]
 

[1] Vö. Jedin, Hubert: Handbuch der Kirchengeschichte, Freiburg, 1965-1979, IV. 533.
[2] Vö. XVI. Benedek pápa jelmondata: „Cooperatores veritatis”
[3] Vö. Theeuwes, Josef: Abenteuerin Gottes – Teresa von Avila, Trier, 1965, 72-73.
[4] Vö. DH 1636.
[5] Vö. Mt 16,17-19
[6] Chadwick, Owen: A reformáció, Osiris, 1997, 252.
[7] Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma..., Kossuth Könyvkiadó, 1974, 33.
[8] Puskely Mária: Keresztény szerzetesség I., Bencés Kiadó, 1995, 453.
[9] uo. 455.
[10] Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma..., Kossuth Könyvkiadó, 1974, 131.
[11] Uo. 131.
[12] Velics László SJ: Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából, Budapest, SzIT, 1912, III. 96.
[13] Uo. 135.
[14] Vö. Velics László: Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából, Budapest, SzIT, 1912, III. 99.

Folytatjuk... 

2011. szeptember 24., szombat

A Szentírás és Jézus

Ma van Szentírás vasárnapja. Ebből az alkalomból most a Pápai Biblia Bizottság 1984-es írásából idézünk néhány részletet. Előbb azonban szükséges, hogy Jézusról szóljunk. Sokan kérdőre vonják az Ószövetség szerepét és helyét úgy a katolikus liturgiában, mint magában az Egyház tanításában is. Nos, aki Ószövetség nélkül szemléli Krisztust, igen furcsa képet alkothat róla. Amikor például valaki ingerülten és azonnal, gondolkodás nélkül elveti a zsolozsma jelentőségét, nem gondol bele abba, hogy Jézus maga imádkozta ezeket? Új kontextusba helyezte a szövegeket. Ő a zsoltárból imádkozott akkor, amikor a kereszten "egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte." (Ef 2,16) Tudniillik a két népet, az ószövetség népét és újét egyaránt. Amikor tehát ezt mondja Atyjának (akinek engedelmes volt): "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46), akkor a Zsoltárokból imádkozik (Zsolt 22,2). 
Jézus és a törvény kérdése is érdekes. Christoph Schönborn így fogalmaz:
A törvény, a Tóra sokat jelent Jézusnak, megtartja, külön gondot fordít érvényesítésére. "Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában" (Mt 5,19). ... Jézus kötelezőnek érzi ezt a hagyományt a maga számára, hiszen a törvény felülmúlhatatlan jelentőségében. Jézus igehirdetése szorosan összefügg Izrael törvényével.
A bíboros idézi Jacob Neusner rabbit:
A Mózes Tórájával való foglalkozása - mert mint Máté evangéliuma közli, Jézus elmélyedt a Tóra tanulmányozásában - azt jelenti, hogy amit mondani fog, az a Tóra folytatása, kibővítése, kimunkálása és magyarázata lesz. Ő a Tóra tanítója. A Tóra keretében tanítja a Tórát, és mindig hozzáfűz valamit. Így fáradozása is beépül a Tórába. (Ein Rabbi spricht mit Jesus, 18-19)
Jézus rabbi, mert ő "az", aki az igazságot hozza (Iz 42,3). Schönborn bíboros így folytatja:
A keresztet hittudományosan a törvénnyel és Izraellel való legbensőbb szolidaritás nézőpontjából kell megérteni. (Ratzinger: Die Vielfalt 29.) Ő maga folytatja a törvényt, és ő maga vezeti a törvénnyel Izraelt Istenhez. "Előbb azonban a régi szövetség korában elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált" (Zsid 9,15).
Mielőtt rátérnénk a már említett dokumentumra, vessünk egy pillantást (még mindig Schönborn segítségével) a hetedik nap kérdésére, illetve a törvény és az Emberfia kérdésére. 
A szabbat jobban hozzátartozik a zsidó identitáshoz, mint a vasárnap a mi keresztény önazonosságunkhoz. A szabbat megtartása több, mint a parancsolat teljesítése, több, mint egyéni vagy társadalmi megbízatás. A szabbatot azért tartják, mert maga az Isten is megpihent a hetedik napon (vö. Ter 2,1-4). A szabbat megtartása tehát annyit jelent, mint Isten példáját követni, őhozzá hasonlítani.
Amikor a tanítványok szombaton kalászt szedegetnek, hogy éhségüket csillapítsák (vö. Mt 12,1-8), Jézus ezt a cselekedetet a templomra való hivatkozással igazolja: a papok ott is szolgálatot teljesítenek. ... A templomi munka éppen ellenkezője a mindennapi elfoglaltságnak. És ha Jézus így kérdez: szabad-e szombaton jót cselekedni, nem hagyja-e figyelmen kívül, hogy egyáltalán nem erkölcsi cselekedetről van szó? A szombat célja, hogy szent legyen. (Neusner: Ein Rabbi spricht mit Jesus 89-91.) "Az Emberfia ura a szombatnak is" (Mt 12,8) magába foglalja azt az igényt, amely a szombatot szombattá teszi: Istenben megpihenni. Jézus felfogásában ez új minőséget nyer: Istenben találhat nyugalmat, aki hittel és bizalommal őrá hagyatkozik, mint Messiásra. Jézus megtartja a Tórát, és tanít megtartani. Az ő horizontja azonban egészen új. Ahhoz, hogy megértsék, a megtérés szükséges, azt kívánja, hogy személyesen álljunk a rendelkezésére.
A Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek 29. pontjában ezt olvassuk: 
Amikor a Szentírást felolvassák az Egyházban, Isten maga szól népéhez, és az igéjében jelen lévő Krisztus hirdeti az evangéliumot. Az Isten felolvasott szavát, mint a liturgia igen fontos alkotórészét ezért mindenkinek tisztelettel kell hallgatnia. Jóllehet az isteni szó a Szentírás olvasmányaiban minden idő minden emberéhez szól, és érthetően szól, mégis teljesebb az értelme és hatékonysága az élő kifejtéssel, azaz a homíliával, amely része a liturgikus cselekménynek. (vö. SC 7, 33, 52.)
A fent említett dokumentum (A Szentírás és a krisztológia, Pápai Biblikus Bizottság, 1984) sokat foglalkozik a krisztológiával, azzal is, amiről már szó volt a bejegyzés elején. Vagyis Krisztus és a zsidóság kapcsolatáról, az Ószövetséghez és a Törvényhez való viszonyáról. Ennek jelentősége van, hiszen a Szentírás mint egység és Isten szava csakis Jézusban, mint a Logosz-ban érthető meg. 

Hogyan használta Jézus az Ószövetség hagyományát?
 - teszi fel a kérdést a Bizottság. 
Az a mód, ahogyan Jézus a törvényt, sőt az üdvösség különböző közvetítőinek szentírási címeit tekinti, alapvetően annak a viszonynak a függvénye, amely őt Istenhez fűzi, azaz a fiúságé. 
a) Nem meglepő, hogy elfogadta a "Mester" (Mk 9,5 stb.) és a "Próféta" (Mt 16,14; Mk 6,15; Jn 4,19) címeket, sőt, ez utóbbit saját maga is használta önmaga megnevezésére (Mt 13,57; Lk 13,33). Bár tagadta, hogy "király" vagy "messiás" volna puszta földi értelemben (vö. Lk 4,5-7; Jn 6,15), nem utasította vissza a "Dávid Fia" nevet (pl. Mk 10,47 stb.). Úgy mutatkozott be, mint dávidi király, amikor bevonult Jeruzsálembe a tömeg éljenzése közepette, hogy beteljesítse az Írásokat (Mt 21,1-11; vö. Zak 9,9-10). A templomban úgy viselkedett, "mint akinek hatalma van", bár a papoknak nem volt hajlandó elárulni, milyen hatalommal cselekszik (Mk 11,15-16,28). Ebben az esetben szerepe inkább prófétai volt, mint királyi (vö. Mk 11,17, ahol Iz 56,7 és Jer 7,11 idézete szerepel).
b) Jézus engedte, hogy Péter a tizenkét tanítvány nevében Krisztusnak (azaz Messiásnak) vallja őt. Azonnal megtiltotta viszont nekik, hogy bárkinek is szóljanak erről (Mk 8,30k), mert ez a hitvallás még nagyon fogyatékos volt, és Jézus már saját sorsára és halálára gondolt (Mk 8,31 stb.). A messiásról, Dávid fiáról alkotott elképzelése eltért az írástudók értelmezésétől. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kimutatja nekik, hogy a 110. zsoltár szerint a messiás valójában Dávid ura lesz (Mt 22,41-46 párh.). A szinoptikusoknál, amikor a főpap megkérdezi Jézustól, hogy ő-e a Krisztus (Messiás), az Isten Fia (vagy, az Áldott Fia; vö. 2Sám 7,14; Zsolt 2,7), akkor Jézus olyan választ ad nekik, amelyet az egyes evangelisták eltérően adnak vissza (Mk 14,62; Mt 26,64; Lk 22,67-70, ahol maga a kérdés is két részre oszlik). Mégis mindhárom esetben nyíltan kijelenti, hogy az Emberfia (vö. Dán 7,13-14) nemsokára az Isten (vagy: a hatalom) jobbjára ül, mint az isteni dicsőség királya. János evangéliumában, amikor Poncius Pilátus helytartó faggatja Jézust, hogy ő-e "a Zsidók Királya", akkor kijelenti hogy "országa nem ebből (ek) a világból való", és hogy azért jött, "hogy tanúságot tegyen az igazságról" (Jn 18,36-37). Voltaképpen Jézus soha nem úgy mutatja be magát, mint urat, hanem mindig mint szolgát, sőt rabszolgát (Mk 10,45; Lk 22,27; Jn 13,13-16).
c) Nagyjelentőségű az Emberfia cím, amelyet az evangéliumi szöveg szerint csakis Jézus maga alkalmazott magára. Ez a cím úgy jelöli meg őt, mint az üdvösség Dániel Könyve szerinti (vö. 7,13) közvetítőjét. Egészen kínszenvedéséig némileg homályos marad azonban a megnevezés értelme, mert egy gyakori arám kifejezésmód szerint jelenthette a beszélőt is. Jézus úgy viselkedik és úgy beszél, mintha vonakodna nyilvánvalóan feltárni személyének titkát - pontosabban misztériumát - , mert az emberek még nem értenék meg. A negyedik evangélium szerint Jézus csak azt mondja le, amit tanítványai "el tudnak viselni" (Jn 16,12).
d) Ugyanakkor Jézus sok mindent sejttet, ami csak később válik világossá a Szentlélek segítségével (Jn 16,13). Így amikor az Utolsó Vacsorán kimondja a kehely fölött a szavakat (Mk 14,24 és párh.), úgy tűnik, hogy a Szenvedő Szolga sorsára utal, aki életét odaadja sokakért (Iz 53,12), és megpecsételi vérével az új szövetséget (vö. Iz 42,6; Jer 31,31). Joggal vélhetjük, hogy erre gondolhatott, amikor kijelentette, hogy az Emberfia "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és életét váltságul adja sokakért" (Mk 10,45).
 e) Egyéb dolgokat is figyelembe kell vennünk. Isten ugyanis nemcsak egyes embereken keresztül hirdette meg eljövetelét, hanem isteni attribútumokon, ti. Szava, Lelke és Bölcsessége által is. Jézus úgy mutatkozott be, mint aki az Atya nevében és tekintélyével cselekszik, mind a negyedik evangéliumban (Jn 3,34; 7,16; 8,26; 12,49; 14,24; vö. a prológust, ahol Logosznak, "Igének" nevezi), mind pedig a szinoptikusoknál: "Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták... én pedig azt mondom nektek..." (Mt 5,21k, vö. 7,24.29). Másutt kijelenti, hogy Isten Lelkével beszél és cselekszik (Mt 12,28), hogy birtokában van az isteni erő, és elküldi azt tanítványainak (Lk 24,49; ApCsel 1,8; Jn 16,7). Végül sejteti, hogy Isten Bölcsessége van jelen és cselekszik általa (Mt 11,19; vö. Lk 11,31). 
Így tehát azt látjuk, hogy az "alulról" és a "felülről" jövő irány, amelyek által Isten az Ószövetségben előkészítette eljövetelét az emberek közé, Krisztus Jézusban találkozik; "felülről", amennyiben az embereket egyre meghittebben hívja Isten Szava, Lelke és Bölcsessége; és "alulról" amennyiben egyre inkább kirajzolódik a Messiás képe, mint a béke és igazságosság királya, mint megvetett Szenvedő Szolga, mint a titokzatos Emberfia, és előidézi, hogy általuk az ember fölemelkedjék Istenhez. A krisztológia két útja nyílik meg ezáltal: az egyikben Isten kinyilatkoztatja magát Jézus Krisztusban, aki eljön az emberek közé, hogy megmentse őket saját életének közlése által; a másikban az emberi nem megtalálja Krisztusban, az új Ádámban ősi hivatását, hogy Isten fogadott gyermekévé legyen.
Krisztus jelen van Egyházában, amelynek élete az Úr Krisztusból fakad. A Lélek segítségével pedig el kell jutnunk "Isten Fiának ismeretére, a felnőtt férfikorba, Krisztus teljességének mértéke szerint" (Ef 4,12-13). Szilárd reménnyel igyekszünk az Úr dicsőséges eljövetele felé. Ez az igyekvés pedig kiváltképpen a liturgiában mutatkozik meg, amikor kínszenvedését és feltámadását ünnepelve várjuk dicsőséges eljövetelét. 
Az egyház dolga, hogy hitelesen fölismerje Krisztus jelenlétét és működését az emberi történelem különféle helyzeteiben. Ezért az egyháznak törekednie kell az "idők jeleinek" felismerésére, és az evangélium fényében értelmeznie kell azokat (vö. GS 4). Ennek érdekében az evangélium szolgáinak és a híveknek, mindegyiknek a maga funkciója szerint, meg kell tartaniuk Isten, a Megváltó tanítását (Tit 2,10), és "meg kell őrizniük a letéteményt" (1Tim 6,20), nehogy "a megtévesztő tanítás minden szele ide-oda hányja őket" (Ef 4,14). A Krisztusba vetett igaz hitet, a Szentlélek hiteles működését és a hívő keresztények helyes "praxisát" mindig alá kell vetni a "megkülönböztetésnek" (1Kor 12,10) és a "próbának" (1Jn 4,1).
...A Krisztus által elhozott üdvösséget tehát "teljesnek" kell mondanunk, mert az ember testi létére is kiterjed (Róm 6,3-4; Kol 2,11-12) a keresztség, az Eucharisztia (vö. 1Kor 10,16-17) és a többi szentség kegyelme által. Így Krisztus szentsége, amelyet közöl az Egyházzal, átárad a keresztények életébe, hogy általuk a világhoz is elérjen. "Elsőszülött" testvérük nyomában (Róm 8,29) résztvesznek Isten országának építésében, amelyet Krisztus indított el az emberek között, meghirdetve a szeretet, igazságosság és béke programját (Gal 5,22-23; Fil 4,8; Kol 3,12-15). A Mester példáját követve nekik is "életüket kell adniuk barátaikért" (1Jn 3,16).
A Szentírás segít megismerni Krisztust, akit az "Atya küldött". Isten megteremtette ezt a világot, akarta, a semmiből a létbe hívta, jelen volt a választott nép életében, ám az ember megtagadta az együttműködést. Megtestesült a Szentlélek erejéből Krisztusban, a Logoszban. Közöttünk élt, megmutatta Isten valódi arcát, pontosabban érthetővé, ragyogóvá tette vére által Isten arcát, képét. Jézusban megnyílt a mennyország kapuja minden ember számára. Beteljesítette a Törvényt, imádkozta a Zsoltárokat, új látásmódott adott az Írásoknak, melyekre oly sokszor utalt földi életében. Jézus megmutatta, hogy Isten a szeretet, és a legfőbb parancs a szeretet parancsa. Ez Jézus, a Krisztus, és ez a Szentírás - Ó és Új együtt. 

Napi összefoglaló Németországból

Anton Krauss(1728-1795): Szent Gellért püspök,
 Jászó, egykori premontrei templom
Szent Gellért püspök! Könyörögj érettünk!

2011. szeptember 23., péntek

Hallgassa a Bartókot!

Ma este 18:00-kor a Bartók Rádió műsorában Dobszay Lászlóra emlékeznek. Jeney Zoltán zeneszerző, Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, Enyedi Pál, az Egyházzene tanszék vezetője és Sebő Ferenc népzenész emlékezik Dobszay Lászlóra.
A beszélgetés az interneten is hallgatható. (Később az archívumban.)
A Rádióban már volt egy megemlékezés róla, amelyben az említett személyekből ketten is megszólaltak. A két "új" beszélgetőtárs szintén közelről láthatta Dobszay Tanár Úr munkáját.
Külföldi honlapokon még mindig folyamatos a megemlékezés, a művének felidézése (1, 2, 3, 4, 5,) Bizonyosan el kell telnie "egy kis időnek", hogy felfoghassuk mindnyájan azt, amit ő tett.

2011. szeptember 22., csütörtök

Németországi pápalátogatás

Több nyelven (német, angol, portugál, spanyol, olasz) is követheti a németországi pápalátogatás eseményeit. ITT képeket, beszédeket, beszámolókat talál.
A Magyar Kurír katolikus hírportál magyar nyelven ad beszámolót, összefoglalót. Hallgassuk és figyeljünk Péter utódának szavaira, hogy így lehessünk mi is "az Igazság munkatársai".

Megérkezett a pápa Berlinbe

10:33-kor lépett ki a repülőgép ajtaján XVI. Benedek pápa. Ekkor ágyúszó fogadta.
A repülőtéren többek között Angela Merkel fogadta.A kézfogások után virágcsokrot kapott a gyermekektől.
Kövesse az eseményeket élőben, az interneten!

2011. szeptember 21., szerda

III. Béla ünnepség Pilisszentkereszten

Szeptember 30-án lesz falunkban a III. Béla tiszteletére tartott ünnepség és előadások. A részletes programot a napokban közöljük majd. 
A falu határában lévő ciszterci apátságot III. Béla király (1172-1196) alapította 1184-ben. Falunk plébánosa, Ackermann Kálmán atya szervezte meg 27 évvel ezelőtt az alapítás 800. évfordulóján tartott ünnepséget. Az ünnepi szentmisét akkor Lékai László bíboros mutatta be. 
"Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni." (Lk 19,40)

A vámos, akit nem kötött az anyagi lét

Lévi vámos volt, akit Jézus meghívott, ő pedig követte. Nem érdemes boncolgatni az okokat és a Léviben lejátszódó folyamatokat a pszichológia segítségével. Történetében a lényeg Krisztus, mert felismerte Krisztusban az Igazságot. Máténál is olvassuk a következő gondolatot: "Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!" (Mt 5,13-16)
Idézzük fel húsvét vigíliájának szertartását. A tűzszentelés után bevonulunk a sötét templomba. Középen viszik a húsvéti gyertyát, mely Krisztust szimbolizálja. "Krisztus világossága!" - énekli a gyertyát vivő diakónus vagy pap. Az ünneplő hívők (az Egyház) pedig a templomban (az Egyház) egyre inkább megérzik és meglátják (sőt fel is fogják) Krisztus világosságát, aki az Igazi Világosság. Jézus tanítása, élete az Atyát tükrözi, őt jeleníti meg. Az apostoloknak pedig, amint Máténál olvastuk, ezt a példát kell követniük. A krisztusi világosságot nem lehet elrejteni. Szent Márknál pedig ezt olvassuk: "Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!" (Mk 4, 21-23)
Ez a lámpásról szól, míg Máté az apostolok feladatáról beszél. A lényeg viszont ugyanaz: a lámpást nem lehet a véka alá rejteni. Nem lehet az Egyház tanítását és lényegét elrejteni véglegesen. Nem lehet az Egyház hagyományát (a századok alatt imádsággal megszentelt hagyományt) az ágy alá dobni. Lehet, de nem érdemes, mert az ágy alól úgyis előjön, és azután beragyogja az egész világot. Aki kemény erőfeszítéssel azon mesterkedik, hogy az Egyház hiteles tanítását ne adja át, vagy maga meg sem ismerje, az hibát követ el, méghozzá súlyos hibát. Lévi talán felismerte azt, hogy ki kell jönnie az ágy alól, és világítania kell. Hasonlóvá kell válnia Krisztushoz. És ezért a műért képes volt elhagyni a vámos asztalt, ami teli volt pénzzel. Nem kötötte már ez a földi világosság, amely sokszor csak pislákol. Meglátta az Igazi Világosságot, a Logoszt, az Atya Örök Igéjét, aki a Világosság. Ragyogjon hát a mi Világosságunk, hogy a körülöttünk élő emberek Istent dicsőítsék - mert Krisztushoz tartozunk.

2011. szeptember 19., hétfő

„Ő a főpap, az oltár és az áldozat...” - az oltár teológiája I.

Kép forrása: benedictineoratory.com
Az Egyházban sokfelé kezdenek újra teret nyerni bizonyos fogalmak, és azok mögötti jelentéstartalmak (a liturgia során). Ilyenek a következő szavak: istentisztelet, gyülekezet, lakoma, asztal, terem... Ezekről nyilvánvalóan a protestáns testvéreink jutnak eszünkbe, az ő szóhasználatuk. Nos, két korszakot kell összevetnük máris, ahhoz, hogy majd mindent megérthessünk. Ez a barokk kor (reformáció és ellenreformáció), valamint napjaink.
Napjainkban igen nagy szerepet kapnak a "világiak" a liturgiában. Ez önmagában nem baj, ha rendezett módon történik. A civilek térnyerése mellett nem foglalhatunk állást, hiszen a probléma gyökere régebbre nyúlik vissza, mint azt gondolnánk. Okokat keresni lehet, és kell is, de azokon túlmutatva sokkal inkább a jó példa értéke lesz mérvadó.
Miért beszélünk a civilek, világiak szerepéről, és mit jelent térnyerésük? Nos, lássuk először azt, hogy a II. Vatikáni zsinat utáni liturgikus reform után milyen ún. kisebb rendek maradtak meg, melyet a papnövendék a szentelésére készülve „felvesz”. Ilyen a lektor- és akolitusavatás. Ezt követi a diakónusszentelés, majd a papszentelés. Létezik viszont állandó diakónus, vagy olyan akolitus is (esetleg lektor), aki nős, családos férfi. Tehát máris olyan ponthoz értünk, ahol nem tudjuk kettéválasztani a klerikusi és családos állapotot. Csak az „állandó” szócska jelzi, hogy miről is van szó. Megjelenésük egyforma: akár nős, akár nem, a stóla keresztbe van rajta (vagy a dalmatikát viseli) – diakónus esetében, akár palást is lehet rajta, felolvas, némelyik áldást ad (egyes vidékeken prefácót is felolvas...), jön-megy, végzi a liturgiát, látszólag olyan, mint a pap. Több egyházmegyében lektorokat és akolitusokat is avatnak, akik nős, családos férfiak.
A Zsinat utáni reform tehát egy új rendet adott a liturgia ünneplésében, viszont nem törölte el az előzőt. (Erre XVI. Benedek pápa hívta fel a figyelmet, akkor, amikor felteszi a kérdést: ki tiltotta meg a reform előtti liturgiát?) Nos, a rendkívüli forma szerint (ma így nevezzük, ez a Zsinat alatti és előtti liturgia) több kisebb rend is volt, amit a papnövendék felvett, készülve a papságra. Ilyen volt a szubdiakonátus, ostiarius, exorcista. Ezek a nagyobb rendek felvételének feltételei voltak.
Látjuk tehát azt, hogy a papságon kívül (természetesen legtöbb esetben annak feltételeként) milyen „rendek” vannak. Az a ’civil’ férfi, aki nem szeretne pap lenni, felveheti ezeket a rendeket, és szolgálhat az oltárnál. Az előbbi sorokból az tűnhet ki az olvasónak, hogy a civilek (nem klerikusok) ténykedése az oltárnál rossz, és ellenzendő dolog. Most leszögezzük, hogy nem. Csupán észre kell venni a különbséget, és nem adhatunk helyet a hangsúlyok eltolódásának. Az állítólagos paphiányban sokszor látni olyan papokat, akik körül vannak véve világi kisegítőkkel, szinte minden nap igeliturgia van, ám ők maguk a szentmisére „jól kipihenten” érkeznek. Ezeknek a gondolatoknak olvasása azért szükséges, hogy később megérthessük az oltár teológiáját, valamint a reformáció és a mai kor közötti párhuzamokat.
Még mindig ne essék szó a reformációról. Vessünk egy pillantást XVI. Benedek pápa Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdítására. Ebben az Eucharisztiáról mint forrásról és csúcspontról szól.
A pap nélküli vasárnapi összejövetelekről ezt mondja:

„75. Ha újra fölfedezzük a vasárnapi szentmise jelentőségét a keresztény életben, magától fölvetődik a pap nélküli közösségek problémája, akik számára lehetetlen a szentmise ünneplése az Úr napján. Meg kell mondanunk, hogy nagyon különböző helyzetekkel állunk szemben. A Szinódus mindenekelőtt azt ajánlja a híveknek, hogy még áldozatok árán is próbáljanak meg eljutni az egyházmegye olyan templomába, ahol biztosítva van pap jelenléte. Ahol viszont a nagy távolságok gyakorlatilag lehetetlenné teszik a vasárnapi szentmisén való részvételt, fontos, hogy a keresztény közösség összegyűljön dicsérni az Urat és megemlékezni a neki szentelt napról. Természetesen megfelelő oktatást kell kapniuk arról, hogy mi különbség van a szentmise és a pap nélküli összejövetelek között. Ebben az esetben az Egyház lelkipásztori gondoskodásának abban kell kifejeződnie, hogy felügyel arra, hogy a diakónus vagy az illetékes hatóság által megbízott világi hívő vezette igeliturgia a Püspöki Konferencia által e célra megalkotott és jóváhagyott szertartással történjék. Emlékeztetek arra, hogy az Ordináriusok jogköre áldoztatási felhatalmazást adni ilyen liturgiákhoz, gondosan mérlegelve az ilyen engedély célszerűségét. Továbbá úgy kell eljárni, hogy az ilyen összejövetelek ne támasszanak zavart a pap és a szentségek egyházi életben betöltött központi szerepét illetően. A világi hívők szerepének fontossága, akiket köszönet illet a keresztény közösségnek tett szolgálataikért, soha nem fedheti el a papok helyettesíthetetlen szolgálatát az Egyház életében. (vö. XVI. Benedek: Beszéd a Kanada-Quebeci Püspöki Konferencia ad limina látogatáson részt vevő püspökeihez (2006. V. 11.): L’Osservatore Romano, 2006. V. 12., 5.o.) Ezért éberen kell őrködni, hogy a papra váró közösségek ne adjanak helyt olyan egyháztani véleményeknek, amelyek nem felelnek meg az evangéliumi igazságnak és az Egyház hagyományának. Inkább legyenek kiemelkedő imádságos közösségek, melyek azért könyörögnek, hogy Isten küldjön számukra szíve szerinti papokat. Ezzel kapcsolatban megindító, amit II. János Pál pápa 1979-ben a papoknak szóló nagycsütörtöki levelében írt. Megemlékezett azokról a helyekről, ahol a diktatórikus hatalom megfosztotta papjától a népet, s ők egy templomban vagy kegyhelyen összejöttek, az oltárra helyezték a megőrzött stólát, elimádkozták a szentmise szövegét, de „a konszekráció helyén csöndet tartottak” annak bizonyságaként, hogy „mennyire vágyták hallani azt a szót, amelyet hatásosan csak egy pap ajkai tudnak kimondani”. Éppen ezért, tekintettel az eucharisztikus áldozatból fakadó páratlan jóra, kérem az összes papot, hogy legyenek készek a lehető legtöbbször felkeresni a rájuk bízott közösségeket, hogy nem maradjanak hosszú ideig a szeretet e szentsége nélkül.”
Nos, ez önmagában is ad elmélkedésre alapot, viszont tovább kell lépnünk. A pap hiányában szolgálatot teljesítő világi férfi nem tud (ontológiailag) a pap helyébe lépni. Jézus utolsó vacsorán elhangzott szavát pedig, miszerint: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (vö. 1Kor 11,24), nem is tudnák teljesíteni. Így a szolgálatuk, bár része a misztérium ünneplésének, mégsem helyettesíti azt, és teljesíti annak lényegi szerepét. Szolgálatukat nem lehet azzal mérni, hogy kisebb-e vagy nagyobb-e, hanem annak megértésében segíthet, hogy a pap „Krisztus személyében” cselekszik a liturgiában. Ezért a világi kisegítők (akolitus, lektor, kántor, kisegítő, állandó diakónus) csakis ennek teljes tudatában, alázattal léphet az oltárhoz. Ő nem mondja azt sem, amit a pap a „lépcsőn” mond: „Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui laetificat juventutem meam.”
Ennek a mondatnak teológiája máris rávezet minket a következő gondolatra, vagyis arra, hogy az oltárnál kivel találkozunk, ki van ott jelen. Isten, a Szent. A szentély különálló hely, a keleti egyházban ikonosztázion, nyugaton pedig diadlív, illetve rács választja el a hajótól. „A hajónak a szentélytől való ilyen elválasztása jól kifejezi, hogy Krisztus földi Egyháza még úton van az örök haza felé, ám élő kapcsolat fűzi az égi Egyházhoz, s a konszekráció és főleg az áldozás pillanatában a hajóban tartózkodó hívek már mintegy az örökkévalóságba emelkednek.” (Barsi Balázs: A szentély, in: Barsi Balázs – Földváry Miklós István: „Belépek Isten oltárához”, 53.)
A zsidóság liturgiájában meghatározott volt az is, hogy ki léphetett be a szentek szentjébe. Mózesnek pedig egyenesen ezt mondja az Úr: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” (Kiv 3,5) Tehát ahol Isten van jelen, ott az ember leveti önmagát, teljesen kilép önmagából, és Istenhez akar menni, leborulni előtte. Amikor Istent megvalljuk, kénytelenek vagyunk kilépni saját, jól berendezett világunkból, és sarunkat levetve kell kimondani: „Én Uram és én Istenem!” Ki lehet ennek igazában tudatában? Az, aki rátette életét az apostolutód kezére (kezébe), és kimondta Krisztusnak a jegyes igenjét. Aki átadja életét (leveszi saruját), „elhagyja atyját és anyját”, nem fordul vissza, ha „rátette kezét az eke szarvára”. A római rítus rendkívüli formájában csodálatos jel az, amikor a papszenteléskor a szentelendő kezét összekötik, és kezében a kehellyel a püspök elé járul. (Ő akkor és azután is „ezt teszi” az ő „emlékezetére”.) Először a püspökkel (Jézussal), majd Jézus személyében bemutatja Jézus áldozatát az oltáron, vagyis magán Krisztuson. Ennek teológiáját tárjuk fel a következőkben.
Most még egy dolgot kell megfigyelnünk. A reformáció időszakában igyekeztek háttérbe szorítani az áldozat fogalmát... 
Amikor az Egyházban szolgáló papok és püspökök szeme előtt egyre inkább a vagyon, pénz, ügyeskedések lebegnek, és ennek kihatása mélyebb nyomot hagy a hívőkben a vártnál, akkor felmerül a reformok és a változás igénye. Az Egyháztól elsősorban azt kívánja meg a minden kor embere, hogy azt adja, ami a ’feladata’, vagyis Isten Igéjét hirdesse és megszentelje a híveket az életet adó szentségek által. Jézus Krisztus keresztáldozata és az Eucharisztia az, ami élteti az Egyházat (mely ugyanaz mindig).[1]
A reformáció előzményeihez tartozik az erkölcsi reformok szükségessége is. A pápa tanításának érvényessége felől nem voltak kétségek, viszont a jogi rendszert és a bürokráciát nem tartották már alkalmasnak. A sok botrány, a kínos ügyek, igazságtalanságok és a sokszor nem keresztényhez illő viselkedés megnyilvánulásai oda vezettek, hogy az emberek egyre sürgetőbbnek érezték a reformációt.[2]
A reformáció nagy alakjai, Luther és Kálvin elsősorban azt akarták, hogy az Egyház ne a szertartások és templomi események összességét (rendszerint túlzó pompáját) jelentse, hanem kerüljön ki az emberek közé is, és köztük élve hirdesse az evangéliumot. Luther kifejezetten küzdött az egyébként még akkor sem divatos Biblia-olvasásért. Szándéka volt, hogy a Szentírás eljusson minden emberhez. Ez természetesen ismét egy túlzó és szélsőséges álláspont volt, hiszen a ’csak’ szó itt is bekerült Luther fogalomtárába: csak a Szentírás.
Luther legfontosabb tételeit három pontban lehet összefoglalni: a sola Scriptura elve (csak a Szentírás), justificatio sola fide (megigazulás egyedül a hit által), sola gratia (csak a kegyelem). A hagyomány és a tanítóhivatal számára szükségtelen, hiszen elvei alapján a Szentírás önmagában képes arra, hogy feltáruljon benne az igazság. Szerinte a bűnök eltörlése nélkül is megigazult az ember Krisztus érdemeire való tekintettel. A kegyelem hosszú folyamat eredménye az emberben. Luther minden emberi közvetítést elvet a kegyelemmel kapcsolatban. A szentségek számát is ezért csökkenti.
Kálvin a Luther utáni nemzedék tagja. Csökkentette az Úrvacsorák számát. Magányos természete és a tudományban való igényessége többek elől elzárta, és kialakította benne a makacsságot. „Kálvin átfogóbb hatása elsősorban teológiai rendszerének és bibliamagyarázatainak tisztaságán alapult.”[3] Kifejezett tanítása volt Isten gondviselése, mely minden eseményben megjelenik.
Kálvin fő műve az ’Institutio Christianae religionis’. Ez a protestánsok számára ugyanazt jelenti, mint a katolikus teológiában Aquinói Szent Tamás Summa-ja. Szerinte a kenyér és a bor csupán eszközök, melyek segítségével Krisztus lényegében részesülünk, valóságosan részt veszünk a megtestesült Isten nekünk nyújtott javaiban. Rendszerének központjában azonban az eleve elrendelés tana áll: Isten öröktől fogva, függetlenül az ősbűntől, némelyeket örök boldogságra, másokat örök kárhozatra választ ki.
Tanítása az volt, hogy „Krisztus nem az egész emberiségért halt meg a kereszten, hanem csak a választottakért; Isten nem üdvözít minden embert;...”[4] Talán ezért is redukálta az Úrvacsorák számát, melyre nem mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus keresztáldozatának vértelen jelenbehozatala lett volna. Teológiailag pedig állíthatjuk, hogy akkor igaz az az elmélet, hogy a templomok berendezésének ehhez kell igazodnia. Ha nincs kapcsolat a megváltás misztériumával az események szintjén sem, akkor nincs szükség a mennyeiek megjelenítésére sem, így a mennyei liturgiának nem lesz előképe a földi liturgia sem.
A megújulás igénye kifejeződött a pápák gondolataiban is. VI. Hadrián (1522-1523) például az első jelentős alak. Ő még Rotterdami Erasmussal is találkozott az egyházszakadás ügyében. A pápai kúria luxuskörülményeinek megszüntetését is szorgalmazta. “Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy elsőként a kúria kerüljön megreformálásra, ahonnan ez a baj nagy valószínűséggel származott, hogy miképpen belőle terjedt szét a romlás minden alattvalóra, úgy belőle áradjon ki mindenkire a gyógyulás és a reform is.”[5] – fogalmaz a pápa. Ez a gondolat a Trentói zsinattól sem maradt távol. Azonban nem állítható, hogy a protestáns reformátorok csupán a kúria életmódját támadták volna. Luther számára a szentmise áldozati jellege is kérdéses volt, és még számos teológiai problémája is volt.
„Jóllehet a kortárs történészek kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a reformáció közvetlen okait nem az egyházi állapotok romlottságában kell keresnünk, mégis kétségtelen, hogy ez a valóságos romlottság jelentősen megkönnyítette a forradalom elterjedését. Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy a Német Birodalomban tapasztalható erkölcsi hanyatlás legalább olyan súlyos volt (ha nem még súlyosabb), mint Itáliában. A Birodalom főpapsága kizárólag a nemesség soraiból került ki. A püspökök és a kanonokok életvitele meglehetősen világias volt: szentmisét ritkán végeztek, idejük nagy részét vadászatoknak és mulatságoknak szentelték, s igyekeztek minél több egyházi javadalmat megszerezni.”[6] Az Egyházzal szembeni kritikák és főleg hitetlenségek (eretnekségek is) akkor kapnak nagyobb hangsúlyt, ha az Egyházban szolgáló papok és püspökök kikezdhetőek, lehet bennük látványos és elítélhető bűnt találni. A mai támadások az Egyházzal szemben ezt juttatják eszünkbe. Egy nem hívő és elégedetlen világban csupán ’olaj a tűzre’, hogy a papság és a püspökök egy része erkölcstelen életmódot él, vagy élt ötven évvel ezelőtt. Ezt hívjuk támadási felületnek.
Erre volt válasz a katolikus megújulás.
Az ellenreformáció időszakát és jellegzetességeit is meg kell vizsgálnunk. A reformáció mindenféleképpen óriási tömegeket vonzott, hiszen az Egyházban tapasztalttal ellentéteset, ha úgy tetszik ’vonzóbbat’ ajánlott. A „történelem ismétli önmagát” mondás jut eszünkbe ezen a ponton: amikor napjainkban támadások és botrányok övezik az Egyház munkáját, sokakat el lehet téríteni egy másik, ’enyhébb’ irányba. Ugyanezt mondhatjuk majd az ellenreformáició bemutatása után is: hiszen ahol értékeket és a valódi igazságot mutatják fel, ott is áramlanak az emberek. Ezért talán hasonló kort élünk, amikor sokan eltávolodnak, de sokan vissza is térnek az igaz és egyetlen Egyházba.
Az ellenreformáció elnevezés mindenféleképpen a protestáns törekvésekre, a reformációra utal. Jobban tesszük, ha katolikus megújulásról beszélünk. A reformáció és ellenrefomáció egymásra gyakorolt kölcsönhatása viszont szintén nem elhanyagolható.
A megújulásban a szerzetesrendeknek volt a legnagyobb szerepük. Minden megújulás idején vagy új rendek jöttek létre, vagy pedig a már meglévők lettek megreformálva. A XVI. Század közepén ilyen megújuláson ment keresztül például a ferences rend. Megújítójuk munkálkodását később a pápa is elismerte, és így jött létre a kapucinusok rendje. A megújulásban benne rejlett egy óriási igény, miszerint képzettebb, fegyelmezettebb papságra tartottak igényt. „Ha megvizsgáljuk, mi volt a katolikus reformációban mindenütt megjelenő egységes reformgondolat, azt látjuk, hogy az nem más, mint egy képzettebb papság igénye: képzettebb és fegyelmezettebb, ... elszánt, önfeláldozó és missziói lelkületű papok, képzett gyóntatók, a papi nőtlenséget megtartók, aszketikus, tanítani képes és kanonikus öltözéket hordó klerikusok, ... kiválóan műveltek és nem merülnek el a világban – ez volt a nagy cél.”[7] Az elvárások nagyok voltak – mondhatnánk –, ám mégis őszintének és jogosnak tűnnek. Szent Péter apostol szavai nyomán valóban szüksége van az Egyháznak a képzett és elkötelezett papságra, akik felemelik a hívő népet Istenhez: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.”[8]
A katolikus megújulás kétséget kizáró módon legjelesebb vezéralakjai a jezsuiták voltak.

Írásunkat folytatjuk...


[1] Vö. II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia
[2] Vö. Chadwick, Owen: A reformáció, Osiris, Budapest, 1997, 12.
[3] Uo. 86.
[4] Uo. 89.
[5] idézi Deák Hedvig: Egyháztörténelem III. jegyzet, 43.
[6] Uo. 49.
[7] Chadwick, Owen: A reformáció, Osiris, 1997, 247.
[8] 1Pét 3,15
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...